"A film, amire most szükségünk van"
2017. december 18. írta: danialves

"A film, amire most szükségünk van"

Imádunk politikai, ideológiai relevanciát találni az általunk nagyra tartott filmekben. De biztos, hogy ez az alkotásokról, és nem rólunk mond el valamit? Biztos, hogy ez a megfelelő feldolgozása, a megfelelő értelmezése az év legjobb mozijainak? Az írás K. Austin Collins cikkének fordítása.

Idézek néhány főcímet az elmúlt időszakból: "A Tonya Harding életrajzi film az a film, amire most szükségünk van", "Ezért A számolás joga az a film, amire most szükségünk van" [kövezzetek meg], "Ezért a Vaiana az a film, amire most szükségünk van", "Ezért Andrej Tarkovszkij elviselhetetlenül unalmas mesterműve, a Stalker a film, amire most szükségünk van", "A Tűnj el! a film, ami most kell nekünk és amire szükségünk van", "Ezért kell abbahagynunk 'a film, amire szükségünk van'-divatot"

Az első benyomásom: nagyon követelőzők lettünk.get-out-5811.jpg

A második benyomáson: Semmi, sem a múlt, és biztosan nem a jövő az, ami számít a jelenünkhöz képest. Egyszer sem mondjuk (bár valószínűleg érezzük), hogy egy film az a film, amire 5 vagy 15 éve szükségünk volt, mert kit érdekel? Már továbbléptünk. És mégis, tudnék egy pár okot mondani, amiért a Tűnj el!, egy nagyjátékfilmes kikacsintás a fehér liberalizmusra, az év legjövedelemezőbb filmje tökéletesen működött volna a Clinton-érában. Patty Jenkins Wonder Womanje egy újabb box office-siker, egyben a legnagyobb nő rendezte hollywoodi projekt. Amikor azt mondjuk, hogy ez a szuperhősfilm kell most nekünk, a türelmetlenségünk miatt van: már vagy 50 film van a hátunk mögött a műfajban, mire végre egy nő is szóhoz jutott. Azt mondjuk, "most", de valójában azt akarjuk kérdezni, hol voltak eddig a női szuperhősök, a női akcióhősök? Az őszinte válasz erre az lenne, hogy két nagyon is sikeres franchise-ban, amelyek éppen a Wonder Woman előtt értek véget: az Underworldben és a Resident Evilben, de egyikre sem mondjuk, hogy "a film, amire szükségünk van", mert nem is vágytak erre a státuszra, vagy jobban fogalmazva, nem így próbálták őket eladni nekünk.

A Wonder Woman persze régóta esedékes volt, ki voltak éhezve rá a nézők, ahogy ki vannak éhezve a Fekete Párducra is. Az idők jele, hogy egyre több érkezik az efféle mozikból, ahogyan az idők jele az is, hogy a reprezentáció kérdése (hogy minél több színesbőrű művész kapjon szerepet a kamera előtt és mögött, olyan műfajokban, ahol korábban nem kaptak) ennyire ideológiai kérdés lett, noha a filmipar trendjeinek valós politikai relevanciája minimális. A legújabb kori történelem egyre követelőzőbbé tett, mindent akarunk, és mindent most azonnal. Imádom a filmeket, de ha azon kapnám magam, hogy "szükségem van" egy filmre az elmúlt két év politikai légköréről, leállítanám magam. Akarom azt a filmet, de amire szükségem van, az egy jobb politikai légkör, mint amilyen az elmúlt két évben volt. És jobb újságírás, hogy feldolgozza azt. És jobb politikusok, hogy véget vessenek neki. Utána majd jöhet a film is róla. De ne keverjük össze a kettőt.

Közhangulatként van értelme "a film, amire szükségünk van"-trendnek. Mindannyiunknak megvan az oka, politika, munka, más emberek, amelyek elől a filmek ölelésébe menekülünk. Ha csak figyelemelterelésre, kikapcsolódásra van szükségünk, arra is jók a mozgóképek. De néha a tanulásról szólnak, hogy okosnak és erkölcsileg felsőbbrendűnek érezhessük magunkat, miközben a lehető legkevesebb erőfeszítéssel, kockázattal járó módon elégítenek ki minket. Mint amikor a gimis irodalomtanár megengedi, hogy megnézzük a kötelező olvasmányok adaptációit, ahelyett, hogy elolvasnánk a könyveket. "A film, amire most szükségünk van" elsősorban egy film: lehet gondolatébresztő, megosztó, de az alapvetés az, hogy tetszenie kell nekünk, tehát szórakoztatnia kell.

Ha 2017 megtanított valamire... nem, nem akarom egy dologra leszűkíteni. 2017 rengeteg dologra tanított meg. Például, hogy a filmek, amelyek kétségbeesetten akarnak "a film, amire most szükségünk van" lenni, kivétel nélkül csalódások. Katheryn Bigelow Detroitja egy kijózanító krónikája akart lenni a rendőrségi erőszaknak, a fekete polgárjogi aktivizmusnak - akár az aktuális szalagcímeket is megfilmesíthette volna -, mégis teljesen félrement. Úgy tanulmányozta a feketéket érő erőszakot, hogy az már nem is érdekelte, hogy ezek az emberek ténylegesen is emberként jelenjenek meg a vásznon, ne csak a történelem áldozataiként.detroit-movie-kathryn-bigelow-will-poulter-images1.png

Talán igazságtalan is, hogy ne feledkezzünk meg minden másról, amikor egy filmet nézünk, tekintve, hogy a szórakozás lényege sokszor pont az, hogy feledkezzünk meg minden másról. Sokat gondolkodom azon, hogy kik vagyunk, akik belépünk egy moziterembe, leülünk otthon a kanapéra, és hogy mennyire tudjuk magunk mögött hagyni ezt az embert, amint elkezdődik a film. Ez most különösen is igaz a szexuális zaklatási botrány fényében, és jogosan. Jó döntés volt, hogy az Orchard úgy határozott, nem mutatja be Louis C.K. I Love You Daddy.jét, amely éppen az "alkotó kontra alkotás"-kérdésfelvetésétől vált kellemetlen élménnyé. Ami viszont beszédes, hogy egy másik univerzumban ez a film - amely pontosan arról szól, hogy mi, rajongók hogyan reagálunk a bántalmazóként elhíresült alkotók műveire - könnyedén lehetett volna egy "film, amire most szükségünk van". Rendezője tettei ironikus módon csak még látványosabbá, relevánsabbá tették központi dilemmáját.

A jelentőség bonyulult kérdés. Folyton azt hallom, hogy a filmek szarok, hogy már nem fontosak, hogy el fognak tűnni, de mégis látok meglepő, megindító, kalandos, fontos filmeket, aktuális és kevésbé aktuális problémákról. A mozit nem kell azzal eladni nekünk, hogy erre van szükségünk most (vagy bármikor), ahhoz, hogy művészetként releváns legyen. De most éppen erre a relevanciára törekszik mindenki, és tagadhatatlan, hogy a művészetnek az őt körülvevő világról kell szólnia.

De ez a követelmény jelenthet bármit. Az idei kedvenc filmjeimet nem azért szerettem, mert a politikai szükségleteimre reagáltak, hanem mert az emberségemet elégítették ki: a személyiségünkről, vágyainkról, identitásunkról, történelmünkről stb. szóltak. Nem állíthatom, hogy érdekelnek a film jövője kapcsán tett hangzatos kijelentések, de azt tudom, hogy a mozgókép mint művészeti forma folytonosan változni fog, és mindig lesznek művészek, akik saját korunkról akarnak majd alkotni. De engem nem érdekel, hogy a mozi releváns legyen, vagy hogy domináljon például a Stranger Things helyett. Minél több filmet látok, annál kevésbé akarom rájuk erőltetni az akaratomat. 2017-ben hagytam, hogy a filmek magukkal ragadjanak, és azzá váljanak, amivé szerettek volna - ez pedig bármit jelenthetett, amennyiben hajlandó voltam két órán keresztül háttérbe szorítani magamat.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr2213509333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szociál · szociesatjukol.blog.hu 2017.12.20. 19:38:34

A Tűnj el-re nekem szükségem volt, mert kevés olyan filmet látni amibe az első 10 perc után ne pörgessek bele, vagy kapcsoljam ki...mert annyira nem köt le.
M. Night Shyamalan A látogatására is szükségem volt, mert kezdtem kiábrándulni a paliból, ne léghajlítózzon már ha tud jobbakat is, igaz utána a Széttörve csak Mcavynak köszönhető hogy nézhető lett, de valami elindult a pozitív pólus irányába.
Szóval nekem a tűnj el rohadtul bejött, pont a minap gondoltam rá hogy újra nézem....pedig ez nem az a film amit újra nézne az ember ,egyszer nézős, de Allison Williams, meg a Kaluuya csákó szupi volt.
Ketrinkínerről nem beszélve.
süti beállítások módosítása