Eric Toledano és Olivier Nakache az Életrevalók című filmjük által váltak világszerte ismertté. Talán nincs ember a világon, aki az előbb említett művüket ne látta és ne szerette volna; olyan bátran, szeretni valóan nyúltak egy kényes témához, mint korábban senki, egyben olyan komikussá téve a filmet, amilyennel ritkán találkozunk. Az Eszeveszett esküvő hasonló szórakozást ígér, kérdés, hogy ennek is annyira a helyén van-e a szíve, mint a rendezőpáros korábbi mesterművének.
Mi is kell egy jó lagzihoz? Manapság nem árt egy jó ízléssel megáldott, talpraesett esküvőszervező; egy jó fotós és zenekar; egy szép helyszín... Azonban a legfontosabb, hogy ez a nap a pár életének legszebbje legyen, ami csak róluk és az ő szerelemüknek ünnepléséről szól. Az Eszeveszett esküvőben adott egy megfáradt, sznob, ugyanakkor vérprofi rendezvényszervező, Max (Jean-Pierre Bacri), aki grandiózusabbnál grandiózusabb események garmadát tudhatja a háta mögött. Ezúttal egy Párizs melletti, XVII. századi francia kastélyban kell egy luxusesküvőt levezényelnie vacsorával, műsorral együtt, amire egy hatalmas stábbal készül, ugyanis a park és az épület minden szegletének tökéletesnek kell lennie, hogy minden megfeleljen a maximalista vőlegény sokszor irreális elvárásainak.
Max stábja különböző, érdekes és jól kidolgozott karakterekből verbuválódik össze: van köztük egy igazi szókimondó, tökös asszisztens, Adéle (Eye Haidara), és a személyzet számos tagja, akik között tanárok, zenészek, de szimplán csak vésztartalékként beugró emberek is vannak. Ehhez a sok, színes személyiséggel megáldott emberhez csatlakozik egy szétszórt fotós; és egy, a kérttől teljesen eltérő zenekar. A teljes esküvőt a háttérben dolgozók szemén keresztül láthatjuk; a film folyamatosan visszaszámol, és ahogy fogy az idő, úgy közeledik a káosz is. Max eleinte ura a helyzetnek, a kisebb bakikat sikerül megoldani, de már javában tart az esküvő, amikor beüt Murphy törvénye: minden elromlik, ami el tud; azonban itt tényleg minden olyan rosszul sül el, amilyen rosszul csak el tud sülni valami.
A film fő humorforrását a tökéletesen megírt karaktereken kívül ez a helyzet adja. Max, aki már a visszavonulását fontolgatta, ekkor leteszi a lantot, és magára hagyja csapatát, hiszen most már nemcsak a magánélete, hanem a munkája is romokban hever. A film tragédiája ebben rejlik, ugyanis a férfi csak egy dologban sikeres: ez pedig a rendezvényszervezés. Itt fonódik össze a mű az Életrevalókkal: habár az Eszeveszett esküvőben is főként helyzetkomikumokkal operál a rendezőpáros, és a hangsúly szintén magán a komédián van, a film mégis nagyon mély és emberi érzelmeket közvetít. Azonban számomra mégis az a legzseniálisabb bravúr benne, hogy emellett mégis habkönnyű és szórakoztató tud maradni; még a komolyabb érzelmeket felvonultató jelenetek alatt is kellemesen érzi magát a néző; végig jelen van az alkotás atmoszférájában az a mással össze nem téveszthető, kifinomult, könnyed francia életérzés.
Ahány szereplő, annyi szál fut a műben (a történetet oldalakon keresztül tudnám írni, annyira összetett), ennek ellenére egy pillanatig sem érezzük, hogy egy hatalmas katyvaszt nézünk; a tűpontosan megírt, frappáns és komikus dialógusok mellett a dramaturgia is tökéletes, szépen fűzi fel egymásra a jeleneteket egyúttal összefésülve a szálakat. Éppen emiatt nem beszélhetünk üresjáratokról, unalmas pillanatokról, ahogy gyenge poénokról sem. A zenei aláfestés ezúttal is tökéletes, a castingról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, mintha a színészekre ráöntötték volna a szerepüket: az alakítások nem allűrösek vagy ripacsok, Max mimikája és a két indiai pincér külön kiemelendő; és habár az esküvőszervező a főszereplő, minden karakter annyira cizellált és profi, hogy megszűnik a közöttük lévő hierarchia. Az egyetlen, aki kilóg a sorból az egocentrikus, arrogáns vőlegény, Pierre (Benjamin Lavernhe), aki inkább saját magát igyekszik előtérbe helyezni az esküvőjükön (szó szerint el is száll magától), azonban a csapat ezt is megoldja és az esküvő valóban két ember szerelmének az ünnepe lesz. Természetesen az Eszeveszett esküvőben is helyt kap a romantika, de nem giccsesen és nyálasan tálalva, hanem olyan könnyen és természetesen, amilyet ritkán látni egy francia, ráadásul az esküvő témájával foglalkozó filmben. A csapat megoldása, vagyis az utolsó előtti jelenet pedig annyira bensőséges, kellemes és intim atmoszférát teremt, hogy békessége, váratlan csavaroktól mentessége ellenére is katartikus élményt nyújt.
Az Eszeveszett esküvő számomra az év egyik meglepetésfilmje; a franciák ismét megmutatták a savoir-faire-t, vagyis hogy hogyan kell élni. Toledano és Nakache egy olyan alkotást készített, ami nemcsak a rekeszizmunkra van hatással; a lelkünket is megmosolyogtatja. A luxusesküvő története párját ritkító és mindenki számára bátran ajánlom, aki többre vágyik a trágársággal teleszőtt, futószalagon készülő amerikai tucatvígjátékoknál. A moziból garantáltan mosolyogva jön majd ki a publikum, miközben végig egy dolog fog a fejükben járni: La vie est belle.
9,5/10
Az Eszeveszett esküvő teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán