Könyvkritika: Neil Gaiman: Coraline (2017)
2017. november 24. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Neil Gaiman: Coraline (2017)

Horrorba hajló mese, amely elsősorban a felnőtteknek szól

coraline_1.jpg

A magány nem tesz jót sem a gyereknek, sem a felnőttnek. Az előbbivel még az is megeshet, hogy unalmában felfedezőútra indul egy bezárt ajtó mögé, ahol egy olyan végtelenül gonosz lényre lel, aki ugyanúgy egyedül van, mint ő, csak őt már üressé tették az évek, a gyerek előtt pedig még ott a jövő, amelyet meg tud tölteni szívvel és lélekkel. Neil Gaiman hozta a szokásos formáját, olyan gyerekhorrort varázsolt papírra, hogy a felnőtt olvasó is beleborzong abba a hideg lehelletbe, amelyet időnként árasztanak a sorok. Már láttam a filmváltozatot, vagyis nem vártam semmilyen extra újdonságot a történetben, inkább arra voltam kíváncsi, hogy mennyire tud hatni a könyv az animációs technika nélkül. Nos, természetesen remekül, hiszen Gaiman nem azért a kortárs fantasy irodalom kiemelkedő képviselője, mert tehetségtelen lenne, hiszen még ebbe a rövidke meseszerűségbe is bele tudott szőni egy rakás fontos dolgot a felnőttek számára. Például: ne melózz mindig, nem azért van gyereked, hogy ne törődj vele, ne öld meg a gyermeki fantáziát, éld meg azt a csodát, amit egy gyerek nyiladozó értelme adhat neked, ne szürkülj bele a hétköznapokba. A gyerekeknek pedig ott a kaland, a felfedezés öröme, a barátok és a család fontossága (azért én 10 éves kor alatt nem ajánlanám ezt a történetet, ahhoz kicsit túl sok benne a horrorelem). Ismét meg kell fednem magam, mert bár Gaiman a kedvenc íróm, eddig pont azért nem olvastam ezt a könyvét, mert nálunk nincs gyerek a családban, én pedig ugye már kinőttem a mesékből. Pedig tudhattam volna, hogy a maga utánozhatatlan stílusában ismét egy felejthetetlen történetet oszt meg velünk az író.  Nem ez az életmű legjobb darabja, de nem fogjuk tudni letenni, ha egyszer belekezdünk.

Coraline édesanyjával és édesapjával él egy házban, furcsa szomszédokkal körülvéve. Szüleinek nincs túl sok idejük rá, így a kislány érhetően több figyelemre vágyna, azonban nem nagyon törődnek vele. Ezért amikor egyszer egy mindig lezárt ajtó nyitva marad, naná, hogy megnézi, hogy mi van mögötte. Az az idilli világ, amelyet ott talál, rövid időre elvarázsolja, azonban amikor elrabolja az igazi szüleit a magát a másik anyunak nevező lény, minden bátorságát össze kell szednie, hogy minden újra a régi legyen a megszokott, unalmas világában…

Mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy Pék Zoltán milyen zseniálisan tudja magyarítani Neil Gaimant, ami egyáltalán nem könnyű, mivel emberünknek nagyon egyedi stílusa van, sajátos, ködösen gomolygó soroknak kell visszaadni a hangulatát, ami természetesen ezúttal is kiválóan sikerült. A bevezetőben megtudhatjuk, milyen körülmények között született a könyv, így nemcsak a szereplők kapnak egy új dimenziót, hanem az a bizonyos ajtó is, amely átvezet egy másik világba. Amely elsőre boldogabbnak tűnik, hiszen minden vágyunk teljesül benne, mégsem az igazi, mert ha mindent megkapsz, amit akarsz, annak többé már nincs értéke számodra. Éppen ezért Coraline (aki azért nem lett Caroline, mert az író egyszerűen elgépelte a nevét) arra a döntésre jut, hogy neki az igazi élete kell, amely tele van ugyan a számára problémákkal, hiszen a szülei nem igazán figyelnek oda rá, de jobb egy nem tökéletes valóság, amelyben igazi szeretet van, mint egy szép művilág, amelyben csak az üresség vár.

coraline2_1.jpgCoraline nagyon bátor kislány, hiszen pontosan tudja, hogy milyen veszélyes dolog szembeszállni másik anyuval (aki teremteni nem tud, csak mindennek a fonákját tudja előállítani, mások lelkét veszi el, ebből táplálkozik, gonosz, és halálosan unatkozik), mégis belevág abba, hogy megmentse a szüleit és a bizarr kalandok közepette megismert kis lelkeket is tovább segítse egy másik dimenzióba. Mindehhez segítőtársat is talál magának egy macska személyében, aki pontosan olyan, mint egy valódi cirmos: öntörvényű, szereti a szabadságot, ugyanakkor vágyik a szeretetre. Voltak macskáim, úgyhogy bizton állíthatom, Gaiman érti ezeknek különleges élőlényeknek a lelkét (nem olyan hűségesek és megbízhatóak, mint a kutyák, és nem is annyira emberfüggők, viszont hatalmas egyéniségek), ez a karakter is pontosan olyan jól került megírásra, mint a másik anyu, az igazi szülők, vagy a fura szomszédok.

Nagyon jól eltalálták a borítót, pontosan visszatükrözi a könyv hangulatát, amelyben egy horrorba hajló mesét ismerhetünk meg, amely elsősorban a felnőtteknek szól. Mert Gaiman nem csak arra hívja fel a figyelmünket, hogy figyeljünk oda a gyerekeinkre, hanem arra is, hogy ne tévedjünk el a hétköznapok útvesztőjében, ne engedjünk a felszínesség csáberejének, ne a könnyebb utat válasszuk, hanem azt, amire előbbre visz bennünket. Ennek a rövidke történetnek megvannak a maga hibái (Gaiman nem mindig tudja kordában tartani a szárnyaló fantáziáját, ami a történet rovására megy, nem minden szál lett kellőképpen kibontva, ezért marad egy kis hiányérzet az olvasóban a sztori végén), mégis kár lenne kihagyni az életünkből ezt az extrém mesét, mert minden furcsasága ellenére szerethető és igazi szellemi kaland lehántani róla azt a sokrétű mondanivalót, amelyet az író elrejtett benne.

8/10

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr2213359203

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2017.11.25. 18:12:26

egy olyan ritka eset, ahol a film jobban tetszett
süti beállítások módosítása