Armando Ianucci rutinos politikai szatiristának mondható: bár hazánkban leginkább a Veep című sorozaton révén ismert, már számos vígjátékot készített a nagypolitika visszásságairól. Ebből a szempontból a szovjet rezsim kifigurázása egyszerre hálás és hálátlan feladat: könnyű célpontként adja magát, de nagyon kell vigyázni, hogy kinek az érzékenységét sérti meg a sebek feltépésével és a feldolgozatlan múlt előtérbe hozásával.
Ianucci ugyanakkor egy percig sem foglalkozik ezzel a Fabien Nury és Thierry Robin által készített képregényeket feldolgozó Sztálin halálában. Humora nemcsak a politikai alakokat röhögteti ki szemérmetlenül, de a humora legalább ekkora mértékben alapszik sztálinista rendszer kegyetlenségére és abszurd vérszomjára. Sokan valószínűleg Bacsó Péter klasszikusához, A tanúhoz hasonlítanák első látásra a művet, de a rendező nem pusztán koncepciós perekből, magyar narancsból űz gúnyt, hanem a kommunista rendszer összes bűnétől a rögtönítélő kivégzésektől az NKVD-kínzásokon át a nemi erőszakig. Vagyis éppen, hogy nem űz gúnyt, ugyanis ezekben a jelenetekben maximum csak nagyítóval lehet humort találni.
Ettől pedig roppant zavarba ejtő, amit a vásznon zajlik: nevetünk Hruscsovék óvodás szintre karikírozott hatalmi harcán, de közben kendőzetlenül tolják az arcunkba, hogy korántsem ártatlan cicaharcot, hanem egy olyan rendszert látunk, amely golyót repít mindenki fejébe, aki az útjában áll. Ráadásul Ianucci humora rendkívül széles skálát ölel fel: az altesti és fizikai poénoktól az intelligens, már történelmi ismereteket is igénylő szatíráig mindenféle viccet találhatunk filmjében, amitől csak még nehezebben beskatulyázhatók a látottak - tényleg nem tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk.
Ehhez pedig még hozzá lehet venni, hogy a Sztálin halála egyébként történelmi filmként is egész jól megállja a helyét, a legkomolyabb történelmietlensége az, hogy Ianucci bő egy év eseményeit sűríti bele a rettegett diktátor halála utáni 48 órába. Persze az már rögtön tetten érhető, hogy az például egy cseppet sem érdekli, hogy színészei orosz akcentussal szólaljanak meg - nem mintha az orosz akcentussal beszélt angol bármivel is hitelesebb lenne, de ez még külön rátesz egy lapáttal a mű szürreális voltára. Mindenesetre a színészek ennek hála sokkal fesztelenebbek, és egytől egyig remekelnek. Elsősorban a kvázi-főszereplő Hruscsovot alakító Steve Buscemi, a Zsukov marsallt már puszta jelenlétével is megszemélyesítő Jason Isaacs, illetve az eddig jórészt drámai szerepekben feltűnő Rupert Friend emelhető ki.
A legnagyobb gondom a Sztálin halálával éppen az, hogy alig van esélyünk felfogni, kiélvezni a jeleneteket. Rendre legalább 3-4 (de inkább több) karakter van a színen, akik egymást túlkiabálva konspirálnak és szórják a nézőre a poénokat, Ianucci pedig még direkt gyors tempót is diktál képsorainak. Sőt, a filmet annyi karakter, annyi motiváció és mellékszál feszíti, hogy sokszor kissé szét is szóródik nagy igyekezetében.
De ha a remekmű jelzővel nem is illetném, a Sztálin halála egy olyan szatíra, amihez foghatót ritkán találunk - hazai viszonylatban pedig végképp kevésbé. Igaz, talán éppen a a brit-amerikai stáb kívülálló és lényegében érzéketlen hozzáállása teszi naggyá, és teszi lehetővé azt, hogy nem veszik el a részletekben, és fesztelenül, a történelmi örökség súlya nélkül ökörködhet a szovjet politika abszurditásáról és bűneiről. Szórakoztat, de közben súlyos bűnökről mesél, kinevet és mégsem bagatellizál - és ezzel talán minket is közelebb visz saját múltunk elengedéséhez és feldolgozásához.
8/10
A Sztálin halála teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
