hannigabi kritikáját itt olvashatjátok
Ridley Scott 1982-es Szárnyas fejvadásza minden idők egyik legmeghatározóbb science-fiction filmje. Ebben semmi túlzás nincs: a Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye alapján készült tech-noir szelleme azóta is ott kísért minden cyberpunk illetve disztópia mélyén, a Ghost in the Shelltől a Morganig. Noha számtalan filmnél megemlíthetnénk, hogy „ezt bizony a Szárnyas fejvadász inspirálta”, mégsem találnánk ezek között egyetlen egyet sem, amely teljes egészében hasonlítana Ridley Scott művéhez. A többek között a Metropolis és Edward Hopper Nighthawks festménye által inspirált (és a saját jogán meghatározóvá vált) jövőbéli Los Angeles képe, a korát jóval megelőző vizuális effektek, Vangelis borongós zenéje, Ford megtört fejvadásza, Rutger Hauer érzelmileg gyermek, ám „sokat élt” replikánsa és a morális/filozófiai kérdésekben bővelkedő történetet egy teljességgel egyedülálló és gyakorlatilag utánozhatatlan egyveleggé állt össze.
Nem is az a kérdés, hogy hogyan lehet folytatni egy ennyire jelentős és egyedülálló filmet, hanem, hogy egyáltalán érdemes-e? Hollywood szerint természetesen érdemes. Persze naivan egy ideig remélhettük, hogy biztosan vannak olyan szent tehenek, amelyekhez még a legcinikusabb producerek sem mernek hozzá nyúlni. Ám a teljes gőzzel, megállíthatatlanul tomboló és lassan minden mást maga alá temető 80-as évek nosztalgia lázának közepette csak idő kérdése volt, hogy valaki „leporolja” a Szárnyas fejvadászt is. „Lófaszt, nehogy már!” – Gondolták az első rész rajongói, miután meghallották a hírt, hogy megtörténik az elkerülhetetlen. (Bár a folytatás már régóta tervben volt, szerintem sokat elmond, hogy épp most, és nem húsz éve K. W. Jeter folytatás regényei alapján készült el.) Mikor végül megtekintettem az év legféltebben várt filmjét, nekem is ez visszhangzott a fejemben: „Lófaszt, nehogy már!”. Csak éppen nem azért, mert kiábrándítóan sikerült volna a film. Éppen ellenkezőleg: a kortárs Hollywood szabályai szerint ennek a filmnek, ilyen formában nem lett volna szabad elkészülnie. Ez a Hollywood ugyanis már régóta nem az a Hollywood, amelyben a Szárnyas fejvadász megszülethetett. Félre értés ne essék, nem a „régen, minden jobb volt” idegesítő (és hazug) dogmájának a szekerét akarom tolni, hanem egyszerűen tény, hogy Hollywoodban manapság nem a kockázatvállalás és az eredeti/újszerű történetek elmesélése a legfőbb szempont (már, ami a több százmilliós blockbuster filmeket illeti.)
A Szárnyas fejvadász 2049 ugyanis nem úgy viszonyul az eredeti filmhez, hogy a stréber, de nem kiemelkedő diák szorgalmával pontról-pontra lemásolja az elődje cselekményét (Star Wars – Az ébredő Erő). Sőt, Ridley Scott alapművének rajongóit sem úgy akarja megszólítani, hogy lelketlen fan-service módjára dobálja egymás után az utalásokat (Jurassic World). Egyszerűen azt teszi, amit egy folytatásnak tennie kéne: tovább gondolja elődjének a világát, miközben közel 100%-ban hű marad az elődje szellemiségéhez. (Edward James Olmos rövidke jelentét leszámítva, az előző filmre tett minden egyes utalásnak fontos dramaturgiai szerepe van.)
Denis Villeneuve filmje ugyan minden szempontból monumentálisabb, mint elődje, ám az esetek többségében ez nem a folytatásokra jellemző „minden legyen nagyobb és több” szabály erőltetett megvalósulása, hanem az eredeti film világának logikus kibővítése és továbbgondolása. Los Angeles már a 2019-ben játszódó eredetiben sem tűnt egy túlságosan vidám helynek, 2049-re pedig csak még kietlenebbé vált. Dick eredeti regényéhez hasonlóan a Földön nem maradt más csak a teljesen megtört, magányos és céltalan emberek (és replikánsok). Azok, akik mivel nem tudtak elmenni egy szebb, új világba, most lélektelenül, érzelmileg kiüresedve napról-napra tengődnek
Noha az ő nyomozása fordulatosabb, mint amilyen Deckardé volt 30 éve, Scott rendezéséhez hasonlóan Villeneuve filmjében sem a közvetlen cselekményé, sokkal inkább az atmoszféráé illetve a történések hátterében meghúzódó morális és társadalmi kérdéseké a főszerep. Ami az elsőt illeti: a Szárnyas fejvadász 2049 az elmúlt évtized egyik legszebb filmje. Roger Deakins szinte minden egyes beállítását poszterre nyomtatnám, és kiakasztanám egy művészeti galériába. A Szárnyas fejvadász 2049 világa ráadásul jóval változatosabb és sokszínűbb, mint az eredetié, így azt a maratoni játékidő alatt sem unjuk meg, szinte minden jelenetre jut valami új, lenyűgöző vizuális elem. A nyitány ködbe burkolózó kietlen protein farmja, Los Angeles eső és neonfény áztatta utcái vagy éppen Las Vegas narancssárga porfelhőbe burkolt romjai nem csak gyönyörűek, de hátborzongatóan félelmetesek is. Félelmetesek, mert egy nagyon is lehetséges jövőképet tárnak elénk. A jövő, amelyet érzelmileg kiüresedett emberek népesítenek be, ahol a szerelem is csak egy óriásplakátokon hirdetett termék, amelyben a föld közel élhetetlenné vált és az állattenyésztés fenntarthatatlannak bizonyult, ahol mindennapossá váltak mesterséges intelligencia által vezérelt személyi asszisztensek és az elektronikus/bio-mechanikus implantátumok, amelyben minden korábbinál nagyobbra nőt a társadalom szegmensei közötti társadalmi szakadék, a fajok közti gyűlölet és az emberek egymástól való elidegenedése, amely éppen a szemünk előtt valósul meg.
Bár rengeteg olyan téma előkerül a filmben, amelyekről könnyedén el lehetne beszélgetni 163 perc hosszan, ám ezek többsége szinte csak mellékesen, gondolat ébresztőként jelenik meg. (Talán épp ezért érzik úgy páran, hogy a film egyszerűen túl sokat markol. Túl monumentális. Ám inkább arról van szó, hogy Hampton Fancher forgatókönyvíró - már az előzménynél is - sokkal izgalmasabbnak találta a kérdések felvetését, mint, hogy azokat minden elemükben meg is válaszolja.) A cselekmény mélyén ugyanis most is az első film legfontosabb témája van: mit jelent embernek lenni? A Blade Runner mindig is arról szólt, hogy nem a származásunk a meghatározó, hanem a tetteink és döntéseink. Az első részben Deckard semmivel sem emberibb hős, mint a replikánsok: ő is csak egy tengődő gép, amit ha kell, bekapcsolnak (szolgálatba hívják). Elvégzi a funkcióját, majd visszaáll a stand-by üzemmódba. Ironikusan pedig éppen egy gép döbbenti rá arra, hogy az élet ennél több. Deckard tragédiája éppen az, hogy pont mikor sikerült emberé válnia, a társadalom kitaszítja magából. Alig kezdene el élni, az élete szinte azonnal véget ér. (Feltéve, ha a Szárnyas fejvadász végső vágását nézzük, amely végén Deckard egyértelműen replikáns.) Az igazán érdekes kérdés tehát sosem az volt, hogy ki a replikáns és ki nem. Hanem, hogy mihez kezd valaki eme tudás birtokában. (Villeneuve mellesleg nagyszerűen játszik Deckard vélhető replikáns eredetével úgy, hogy minden kétséget kizáróan tiszta választ nem ad.)
Harrison Ford nagyszerű volt (és most is az) a kiégett noir nyomozó szerepében, ám Ryan Gosling (annak ellenére, hogy az ő replikáns mivolta a kezdetektől tiszta) egy jóval emberibb és komplexebb hős. Szótlansága és csendje mögött jóval több (elfojtott) érzelem húzódik meg. Kétségek között őrlődő, tragikus figura, aki Deckardhoz hasonló (ám valamivel viharosabb) utat kénytelen bejárni, mielőtt meglelné az áhított emberséget. (Talán Gosling mélabús tekintete miatt is, de a film fő karakteríve erőteljesen a Drive-ot juttathatja eszünkbe. A Blade Runner 2049 kicsit olyan, mintha Nicolas Winding Refn művének sci-fi változata lenne.)
Bár a folytatásból hiányzik egy olyan elemi erejű alakítás, mint amilyen Rutger Haueré (számomra mindig is ő volt a Blade Runner igazi főszereplője) volt az eredetiben, a színészgárda így is remek. Ugyan igazán komplex karaktere egyik mellékszereplőnek sincs, ám ez nem is hiányzik. Legyen szó Robin Wright roppant karizmatikus rendőrfőnökéről, Dave Bautista megfáradt, békére vágyó katonájáról, Ana de Armas tragikus hologramjáról vagy éppen Sylvia Hoeks kíméletlen véreb mentalitású replikánsáról, mindegyikük egy teljességgel hiteles adalékai a film sokszínű és elborzasztó világának. (Nem igazán értem a film szexizmusáról szóló vitákat, mert bár a film valóban férfiszemszögből vezet minket be ebbe a világba, a történetben egyik nem sincsen jobb helyzetben a másiknál. A férfi és a nő egyaránt egy adott cél elvégzésére létrehozott szerszám. Ez pedig egy olyan világ, ahol nagyon keveseknek adódik meg, hogy túllépjen a funkcióján, akinek pedig sikerül, annak itt már nincs helye.)
Kétségtelen, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 egy elképesztően lassú film (és valljuk be a hossza is sokszor öncélúnak érződhet). Nem csak az aktuálisan a mozikban futó más blockbusterekhez képest, de még az eredetihez (vagy akár Villeneuve korábbi alkotásaihoz) mérve is egy elképesztően kimért tempójú alkotás. Ehhez pedig az is hozzájárul, hogy meglehetősen kevés szöveg van a filmben. Ami nem is baj, ugyanis Hans Zimmer melankolikus, elemeiben Vangelist idéző, ám annál jóval modernebb hangszerelésű zenéje, kiegészítve Deakins csodálatos képeivel szinte mindent elmond, amit tudnunk kell. Ezért is kisebb hibája a filmnek, hogy ami szöveg van, az néhol nagyon didaktikus. Noha a 163 perces játékidőben bőven lenne időnk gondolkodni, néhol olyan, mint ha a forgatókönyvírók ezt nem hagyták volna. (Ez leginkább a Jared Leto által játszott feltaláló/cégtulajdonos esetében érződik, akinek az istenkomplexusa már-már kínosan a szánkba lett rágva. Letonak amúgy nem meglepően jól áll az arrogáns, ego-mániás, szinte kizárólag bibliai idézetekben kommunikáló karakter.)
A Szárnyas fejvadász 2049 értelemszerűen nem olyan forradalmi, mint elődje. Gondolatilag bár egyértelműen színesíti, ám annyit (valószínűleg) nem add hozzá az első filmhez, mint azt sokan elvárták volna. (Persze 1982 óta annyi film helyezte középpontjába a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kérdéseket, hogy nyilván sokkal nehezebb újat mondani.) Ám minden apróbb hibája ellenére is egy szavakkal nehezen leírható, meditatív, de súlyos és lenyűgöző mozi élmény. Villeneuve tisztelettel és rettentő alázattal (és persze tehetséggel) folytatta Scott klasszikusát. Így pedig a Szárnyas fejvadász 2049 nem pusztán az év egyik legmaradandóbb filmje, de olyan kiváló folytatás is, amilyet ritkán látni manapság.
8,5 elektronikus bárány a 10-ből
A Szárnyas Fejvadász 2049 adatlapja a Magyar Film Adatbázis (MAFAB) oldalán.
