Mit is mondhat el az ember egy 47 éves filmről, amely mára már klasszikussá vált? Szép, romantikus, gyönyörű a zenéje és nagyon sírós, ugyanakkor összességében korántsem olyan kiváló alkotás, mint amennyire legendás darab. Az érzelmi hatása valóban kiemelkedő, valódi, mély érzésekről mesél nekünk, egy borzalmas tragédiáról, és arról, hogy milyen az igazi szeretet. Mert a szerelem csak múló rózsaszín köd, a hétköznapok szürkesége gyorsan megöli, ha nincs mögötte valódi érzelmi kötődés két ember között. Manapság a kapcsolatok is ugyanolyan rövid lejáratúak lettek, mint a fogyasztói társadalom egyeb vívmányai, amelyek között élünk, a randizás a neten már futószalagon zajlik, mégis sokkal nehezebben találjuk meg az igazi párunkat, mert a könnyebb megoldást választjuk és inkább rohangálunk komolytalan randikra, mint, hogy rászánjuk az időt és az energiát arra, hogy tegyünk egy komoly kapcsolatért, amelyhez mindig két ember kell. Talán ez a film sikerének titka: a fiatalok teljesen ellentétes személyiségek, homlokegyenest más társadalmi közegből érkeztek, mégis összeházasodtak, együtt néztek szembe a nehézségekkel, még a halállal is. Egy erősen hatásvadász alkotáshoz van szerencsénk, van itt minden lázadó ifjú milliomos csemetétől szép, de szegény lányon át hóangyalon keresztül korcsolyázásig minden, de nem ezért használjuk el a gondosan előre bekészített százas zsepit a végén, hanem azért, mert hiteles a történet és a színészi játék. Ryan O'Neal és Ali MacGraw élete szerepét játszotta el a filmben, amely máig előkelő helyet foglal el a legjobb romantikus alkotások toplistáján, mert nem lehet ráunni erre a tragikusan gyönyörű sztorira, hiába nem túl acélos a film, még ma is felejthetetlen élményt tud nyújtani.

Oliver Barrett (Ryan O'Neil) egy könytárban találkozik Jenny-vel (Ali MacGraw), akinek pimaszsága és éles esze felkelti a figyelmét, és hamarosan randevúzni kezdenek. A dolgok olyannyira komolyra fordulnak, hogy Oliver megkéri Jenny kezét, aki annak ellenére igent mond, hogy úgy gondolja, alapvetően a gazdag apjával szembeni lázadás miatt lép házasságra egy szegény lánnyal. Oliver lemond az anyagi biztonságról, a lány a művészi álmairól, és a közös küzdelmek összekovácsolják őket, azonban pont akkor, amikor anyagilag rendbe jönnek, kiderül, hogy Jenny rákos, és nagyon kevés ideje van hátra...

Eléggé csalóka a cím, habos-babos romantikus kis semmiséget ígér, azonban már a kezdő jelenetben éreztetik velünk az alkotók, hogy itt bizony nem lesz happy end, a férfi egyedül ül a padon, üvölt róla a fájdalom és a magány, pedig még egyetlen szó sem hangzott el, csak a képet látjuk és Francis Lai édesen bús zenéjét hallgatjuk. A dal (amelyért természetesen járt az Oscar-díj a szerzőnek) ma sem merült feledésbe, ugyanolyan szomorúan szép, mint ez az alkotás, amely pusztán technikai szempontból nézve csak egy közepes romantikus dráma, mégis van benne egy olyan érzelmi töltet, amely miatt generációk szeretnek bele újra és újra. Keretes a történet, már az elején tudjuk, mi lesz a vége, mégis az utolsó percig reménykedünk, hogy mégsem kell végignéznünk Jenny halálát. Kicsit féloldalas a sztori, hiszen Oliver van inkább a középpontban, Jenny egy kicsit háttérbe szorul, nem sokat tudunk meg arról, hogy miként nézett szembe a ténnyel, hogy a napjai meg vannak számlálva. Azt tökéletesen figyelemmel kísérhetjük, hogyan alakul a férfi főszereplő jelleme, aki próbál megfelelni apja elvárásainak, mégis lázad ellene, a házasságában az is nagy szerepet játszott kezdetben, hogy borsot akart törni nem kicsit sznob apja orra alá azzal, hogy egy szegény lányt vett el. Ifjonti hévvel hajítja el magától a gazdagságot, a saját erejéből végzi el az egyetemet, majd kezdi meg szakmai karrierjét, és szeret bele egyre jobban Jenny-be, akinek a halála döbbenti rá, hogy melyek az igazán fontos dolgok az életben, és mennyivel fontosabb a szeretet, mint a büszkeség.

Az apa-fiú kapcsolatról is szól ez a történet, Oliver-nek nagyon sokat kell megtapasztalni az életben azért, hogy megértse édesapját, aki a maga módján nagyon is szereti őt, azonban képtelen kimutatni az érzelmeit. Phil és a lánya kapcsolata teljesen más, a mélyen hívő édesapa még azt is megbocsátja Jenny-nek, hogy nem templomban mondta ki a boldogító igent a szerelmének. Jenny megtanítja Olivert arra, hogy mi az igazi szeretet, annak ellenére kitart mellette, hogy nincs könnyű természete a fiúnak, a maga csendes, mégis cserfes alkatával szépen lassan megzabolázza Oliver végtelen önzését és büszkeségét, ráirányítja a figyelmét a mély érzelmekre, és a valódi értékekre. A sors fintora, hogy pont akkor történik ez a borzalmas tragédia a fiatal párral, amikor a családalapításra készülnek. Viszont így örökre megmarad ez a kapcsolat szépnek és igaznak Oliver életében, rengeteget tanul a szomorúan végződő sztoriból, a felszínes érzelmektől és a gyerekes gőgtől eljut a valódi szeretet érzéséig. Nem olvastam sajnos a könyvet, amelyből a film készült (kíváncsian várom a véleményét annak, aki igen), ezért nem tudom megmondani, hogy melyik sikerült jobban, az eredeti, vagy az adaptáció.

Nőiesen bevallom, kicsit csalódott vagyok, azt hittem, hogy egy ekkora klasszikus tényleg megrengeti majd a szívemet-lelkemet, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a történet sokszor ide-oda kanyarog, a szép képek fontosabbak voltak, mint a karakterek vagy a dramaturgia, azonban a színészek elvitték a hátukon a filmet, a búcsújelenet pedig annak ellenére lett szívbe markoló, hogy erősen a giccshatáron mozog. Bennem azért maradt hiányérzet, hiszen az igazi küzdelem a betegséggel elmaradt, ahogyan az ifjú pár közötti konfliktusok is a minimumra lettek leszorítva, annál több a romantikus és boldog pillanat, melynek eredményeként többször éreztem felszínesnek a jeleneteket, azonban Ryan O'Neil és Ali McGraw kettőse miatt mégis szerethető és megható lett a végeredmény.

A filmről először mindenkinek a zene jut az eszébe, ugyanakkor magát az alkotást is érdemes megnézni, annak ellenére, hogy tényleg nem akkora szám, mint amilyennek a hírneve alapján képzelné a néző, azonban érdemes mindig újranézni, hiszen minden életkorban más miatt érezzük úgy, hogy közünk van hozzá. Fiatalkorban a szerelem, középkorúként a pár kapcsolatának alakulása, a szülő-gyermek viszony, idősebb korban pedig az elmúlás az az érzelmi plusz, ami miatt nem fogjuk tudni elégszer megnézni ezt a filmet, amely úgy lett ikonikus romantikus alkotás, hogy nem a szerelemről, hanem a szeretről szól alapvetően. Mert a szerelem elmúlik, de a szeretet megmarad, olyan erős kötelék két ember között, amelyet a halál sem téphet el. Ne várjunk csodát a filmtől, hanem hagyjuk, hogy sodortatni magunkat az érzelmeinkkel, és maradanó élménnyel leszünk gazdagabbak.

7/10

A Love Story teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.