Könyvkritika: Hazai Attila: A maximalista (2015)
2017. július 20. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Hazai Attila: A maximalista (2015)

Inkább felzaklatóak ezek az írások, mint elbűvölőek, de az biztos, hogy hatásosak

hazai_attila.jpg

Mitől lesz emlékezetes egy novella? Attól vajon, hogy mívesen megírt szöveggel bokszol bennünket szíven vele a szerző, vagy attól, hogy harsányan és nyersen veti elénk a mondanivalóját? Alapjáraton én az előbbire szavaznék, azonban most, hogy elolvastam Hazai Attila novellacsokrát, kicsit meginogtam. Ugyanis ezek az alkotások egyáltalán nem finoman kidolgozottak, igen sokszor hatásvadászok, és még többször mennek szembe a műfaji sablonokkal. Ennek ellenére, és talán éppen ezért működnek, nagyon is. Szokni kell a sítlust, amely nem keresi az olvasó kegyeit, valahol az abszurd és a minimalizmus határán mozog, könnyű kézzel felskiccelt történetek ezek csupán, mégis dermesztőbbek, mint a dementorok. Elemi düh és zsigeri ösztön vezérli a novellák szereplőit, akik a felszínen teljesen átlagosak, simán elmennél mellettük az utcán, talán évek óta ismered őket, és semmi különös nem tűnik fel velük kapcsolatban, azonban valahonnan a mélyből előtör belőlük az éveken át elnyomott érzések vulkánja, patakvérként árad át rajtuk, és különböző szinten ugyan, de ön-, és közveszélyessé válnak. Az őrületig fokozza a szerző szereplőinek lelkiállapotát, tépi olvasóinak idegeit, mindenféle díszes csomagolás nélkül a pofijába vágja, hogy a hétköznapok mennyire őrjítőek hosszú távon, a mókuskerékből nincs kiszállás, előbb-utóbb mindenkinél elszakad a cérna, csak idő kérdése, hogy mikor. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden novella teszett és értettem is, hogy mit akar mondani vele nekem a szerző, inkább felzaklatóak ezek az írások, mint elbűvölőek, de az biztos, hogy hatásosak. Néha ki kell lépnünk az irodalmi komfortzónánkból, és erre a szellemi kalandra tökéletes választás ez a novelláskötet.

Szánom-bánom bűnömet, de nem tudtam, hogy Hazai Attila az irodalom fenegyerekének számított. Fiatalon hagyott itt bennünket 2012-ben, 1992-ben jelent meg az első könyve (Feri:Cukor kékség), de a szakmában egy novellával hívta fel magára a figyelmet, amelynek az volt a címe, hogy A pulóver és saját korában igencsak nagy port vert fel, mert teljesen más stílust képviselt, mint az akkoriban divatos szerzők. Emberünk született lázadó volt, sok műfajban kipróbálta magát a szinkrontól kezdve a reklámszövegíráson át a forgatókönyvekig (ő követte el a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című 1994-es játékfilm szkriptjét), de műfordítással is foglalkozott, és ha ez nem lenne elég, még színdarabokat is írt.

Ebben a kötetben azokat a novellákat olvashatjuk a szerzőtől, amelyek korábban nem jelentek meg, a 90-es évek elejétől a 2000-es évek végéig tartó időintervallumban születtek, így végigkövethetjük, hogyan változott az író stílusa pályája során. Azt nem mondanám, hogy letisztult, mert mindvégig megmaradt a nyers vadsága, amely ugyanakkor a gyermeki rácsodálkozást is magában foglalja, mindvégig tépi-szaggatja a szavakat az író, a békés polgári nyugalom nagyon távol áll ezektől az alkotásoktól. Azonban az évek során egyre kiábrándultabb, pesszimistább lett az írások hangulata, valahol elveszett a fiatalos hév, a lobogó szenvedély, a kérlelhetetlen kritikusi véna, egyre fásultabbak, lehangoltabbak lettek a szövegek. A fenegyerek nem szelídült meg, inkább csak kiábrándultabb, szomorúbb lett, és ez a változás természetesen tükröződött az írásaiban is.

hazai_attila2_1.jpgHazai Attilától nem állt távol a polgárpukkasztás, gátlások nélkül feláldozta a történet dramaturgiáját egy ütős mondatért, mégsem felszínesek ezek a novellák, megvan bennük a kellő mélység, azonban kell egy bizonyos nyitottság ahhoz, hogy elfogadjuk a szerző kísérletező stílusát. Elsőre kicsit durvának hangzik a szentendrei krokodil, vagy egy fejre pottyant teknősbéka, egy idő után mégis azon kapja magát az olvasó, hogy mohón habzsolja ezeket a különös írásokat, amelyek igazából nem sorolhatóak be sehová, formabontóak, harsogóak és mégis szemérmesen érzelemdúsak. Az én személyes kedvencem "A növények levele" című darab, amely elsőre egy könnyed kis ujjgyakorlatnak tűnik, valójában azonban olyan mélyre ás le az emberi lélek legsötétebb bugyraiba, ami ebben a műfajban meghökkentő és letaglózó erővel bír.

Hétköznapi kis drámákba csöppenünk a novellák olvasása során, és éppen ezért érezzük úgy, hogy közünk van hozzájuk, hiszen a szereplők akár mi is lehetnénk, de őszintén reméljük, hogy soha nem fogunk olyan abszurd helyzetekbe kerülni, mint ők. Ugyanakkor saját tapasztalatból tudom, hogy ahhoz, hogy a hétköznapjainkon változtatni tudjunk, kell egy hatalmas sokk, amelyet az írások többségében a szemünk előtt élnek át a karakterek, ezért katartikus erővel tudnak hatni az olvasóra. Kár, hogy egy kicsit hullámzó a novellák színvonala, nem mindegyik vág oda a földhöz, de a többség igen, és lássuk be, mostanában nagyon ritkán élhetünk át ilyen éményt a műfajban, ezért mindenképpen érdemes elolvasni ezeket az abszolút egyéni írásokat. Nagy tehetséget veszítettünk a fiatalon elhunyt íróval, aki nem tűrte a korlátokat, nem érdekelte a langyos állóvíz, olyan nyers erő volt az írásaiban, amely egyszerre lenyűgöző és félelmetes.

8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr7112674829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.