Villámkritikák: Végállomás (2007), Sziklák vére (2009)
2017. július 18. írta: Werewolfrulez

Villámkritikák: Végállomás (2007), Sziklák vére (2009)

end-of-the-line-10.jpg

Végállomás / End of the Line (2007)

Metróalagútban elszabaduló, tőrökkel hadonászó gyilkos szektások, néhány borzalmas rémlátomás, és egy maroknyi metrózó szerencsétlen, akik nem szeretnék átadni magukat a "feloldozásnak"... ez a Végállomás című alacsony költségvetésű kanadai horror alaphelyzete.

Ez az idén pont tíz éves horrorfilm három okból is potenciális megtekinteni való lehet a borzongató filmek rajongói számára. Egyrészt baromi véres  - tényleg nem viccelek, ha azt mondom, hogy tocsog a vérben. Késsel, karddal, fejszével aprítják benne az embereket, és még a kisbabákat sem kímélik... mindezt persze ízlésesen, praktikus effektekkel kivitelezve, ahogy azt kell. Másrészt a film csavar egyet azon a triviális felfogáson, hogy a vallási fanatikus gyilkosok alapvetően rosszat akarnak. Ez most így leírva elég meredeken hangzik, de a produkció több ponton azon lamentál, hogy nem feltétlenül a puszta vérszomj vezeti a kultistákat, és még az sem teljesen biztos, hogy nincsen igazuk, amikor kereszt alakú tőreikkel feloldozást kínálnak a metrón utazó gyanútlan szerencsétlenekenek. Ők is hétköznapi emberek, csak őket a vallásos kötelességtudat hajtja... és mi van akkor, ha esetleg nekik van igazuk? Az apokaliptikus felhangoktól sem mentes produkció harmadik fegyvere az extrém ijesztő mivolta. Már az első jumpscare-től is simán szívrohamot lehet kapni, de játékidő további részében sem lesz hiány sokkeffektekből, amelyek elsősorban a látomásszerűen felbukkanó, és vélhetően csak a szereplők képzeletében (vagy talán mégsem csak ott?) létező démonoknak köszönhetőek.

Persze nem minden arany, ami fénylik, jelen esetben pedig nem minden lesz abszolút horrorklasszikus, ami kanadai. A színészi játék többnyire harmatgyenge, a fényképezés sok esetben tévéfilmes jellegű, a zene meg eléggé sablonos. A produkció fő agytrösztje, Maurice Devereaux forgatókönyvíróként sokkal jobb munkát végzett, mint rendezőként - ám ez a mozi még a hibái ellenére is ajánlott látnivaló a véresebb alkotások kedvelői számára.

7,5/10

A Végállomás MAFAB-adatlapja

thehillsrunredteaser.jpg 

Sziklák vére / The Hills Run Red (2009)

Az önreflexió önmagában még édeskevés ahhoz, hogy egy horrorfilmet jónak lehessen nevezni: na ez az, amit a Sziklák vére című nem túl friss ameríkai horror készítői sajnos nem láttak be. A Sikoly, vagy éppen a Ház az erdő mélyén nem pusztán azért lettek sikeresek és elismertek, mert reflektáltak a horror toposzaira, hanem mert a) megfelelően ironikus hangnemet ütöttek meg ennek kapcsán és b) nem öncélúan, hanem átfogó koncepcióval álltak neki a sablonok kiforgatásának. Dave Parker rendező sem az a) sem a b) követelményt nem tudta rendesen teljesíteni a művével, viszont legalább jó véres és kegyetlen alkotást hozott a tető alá, nem elhanyagolható mennyiségű cicivel... és ez is valami.

A történet középpontjában egy Sziklák vére című, underground körökben kultstátusznak örvendő, titkozatos horrorfilm áll. A főszereplő srác jobban rá van kattanva a filmre, mint a saját barátnőjére, és el is határozza, hogy felkutatja a kulthorror rendezőjének a lányát, akivel együtt - a barátnőjével meg a legjobb haverjával kiegészülve - elutaznak a mozi forgatásának helyszére, egy isten háta mögötti erdőségbe. Ja, és persze az egész utazást mozgóképen dokumentálják...

Film a filmben, found footage alkotásokba illő megoldások, klasszikus slasher filmekre való utalások, a horrorfilmes klisék (pl. térerő hiánya, gyilkos redneckek) tudatos kifigurázása: mindez jól hangzik, ám hiányzik a koncepció, ami összefogná az alapvetően széttartó és sajnos szét is eső produkciót. Bár a cél az lehetett, hogy a horrorbuzik (élükön jómagammal) görbe tükröt kapjanak a vérszomjukkal és már-már vallásos erőszak-imádatukkal, ez azonban olyan felszínesen sikerül, hogy még belőlem sem váltott ki igazi hatást - pedig én nagyon rá tudok kattanni az effajta produkciókra. Az alkotás nem tudja eldönteni, hogy paródia, szatíra, avagy kőkemény műfaji film akar lenni, és a sok szék közül persze a pad alá is esik. Az olyan apróságok, mint a borzalmas színészi játék, a teljesen hiteltelen jellemrajzok, és az eshetőleges történet még az olyan valóban Clive Barkeri rémlátomásokat is képesek semlegesíteni, mint amilyen a "mozizós" (egyébként a Carpenter-féle Az őrület torkábant is megidéző) zárókép. Egy kicsit igényesebb alkotógárdával sokkal jobb film is lehetett volna ebből, szóval kár érte... és kár a kiontott rengeteg művérért, meg Sophie Monk elpazarolt tehetségéért hiába mutogatott melleiért.

5,5/10

A Sziklák vére MAFAB-adatlapja

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr7412636577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Father Merrin 2017.07.23. 20:59:27

Emlékszem, az End of the Line 10 éve az egyik kis kedvencem volt. Azóta szinte minden évben elő akarom venni, de aztán mindig elmarad.

A Sziklák vérére én megadnám a hatost. Nem formabontó, nem kiemelkedő, de egy bőven átlagos, szórakoztató és kellően véres horror.

Werewolfrulez · http://smokingbarrels.blog.hu/ 2017.07.23. 21:58:52

@Father Merrin: a Sziklák vérén én is vacilláltam egy picivel jobb pontszámon, de végül inkább szigorú voltam :)
süti beállítások módosítása