Jean Renoir leghíresebb filmjében egyetlen csatajelenet sincs, mégis az egyik leghíresebb háborús alkotás, nem véletlenül, megrázó dráma, annak ellenére, hogy nincsenek benne látványos harci jelenetek, szívbe markolóan mutatja be, hogyan élték meg az első világháborút a hadifoglyok. Egy igazi pacifista darab, minden jelenetéből süt a háború értelmetlensége miatti letargia, mindkét oldal tudja, hogy itt csak vesztesek vannak, mindegy, hogy ki nyeri meg katonailag. Ugyanakkor ez még egy másik világ volt, úriemberek vívtak egymás ellen csatákat, akik tökéletes udvariassággal hívták meg ebédre azon tiszttársukat, akinek a repülőgépét saját maguk lőtték le. Azokban az időkben még az is előfordult, hogy az elkeseredett francia katonát német fogvatartója vigasztalta, és amikor új táborba költöztek, búcsúzóul azt kívánták a korábbi rabtartók, hogy minél előbb találkozzanak a feleségükkel. Sőt, még az is megesett a háború zűrzavarában, hogy egy francia tiszt beleszeretett egy német özvegyasszonyba, de a romantikus felhang és a bulista hangulat mellett egyetlen pillanatra sem felejtjük el, hogy háború van, a hadifogoly távol van a családjától, és minden vágya, hogy megszökhessen a fogságból, még akkor is, ha az amúgy kényelmes és kibírható. Nemcsak a Casablancában tud emlékezetesen zengeni a Marsailles, hanem ebben az alkotásban is, mert nagy szavak nélkül fejezi ki, milyen erős a haza hívó szava távol az otthontól, és azt is, hogy minden kedélyesség ellenére mégiscsak egymással harcban álló feleknek kell együtt élniük a hadifogolytábor szűk keretei között. A franciásan könnyed stílus ellenére igazi háborús drámához van szerencsénk, amelyből sajnos pont a legvégére fogy ki a szufla, de így is emlékezetes darab, finom ecsettel filmvászonra festett lélek és jellemrajz, amelyből kirajzolódik az első világháború lélekromboló sivársága, amelynek során az egyes emberek sorsa nem sokat számított.

Maréchal (Jean Gabin), a francia tiszt német hadifogságba esik Boeldieu - vel (Pierre Fresnay) együtt, akivel azonban sok hónap után sem találja meg a közös hangot, mivel előbbi igazi vagány, utóbbi pedig valódi úriember, két teljesen különböző világban élnek. A hadifoglyok a nem túl kényelmetlen fogság ellenére kötelességüknek érzik, hogy megpróbáljanak megszökni, amelyet egészen addig nem vesznek igazán komolyan, amíg fel nem csillan az esélye annak, hogy néhányan közülük valóban visszanyerjék a szabadságukat...

A két főszereplő elvileg Maréchal és Boeldieu, de Erich von Stroheim (aki elmondhatja magáról, hogy a legendás brüsszeli tizenkettőbe  - 1958-ban Brüsszelben kiválasztották a világ legjobb filmjeit - nemcsak a Gyilkos arany rendezőjeként, hanem A nagy ábránd színészeként is bekerült) elvitte a show-t Pierre Fresnay elől, így a dráma fókusza nem a két bajtárs közé került, hanem a német és francia tiszt közé, akik pontosan tudják, hogy az ő idejük lejárt, de csak egyiküknek jutott megváltás, a másikukra hosszú szenvedés vár. Azért Jean Gabin-t sem kellett félteni, elvitte a hátán a filmet, habár Stroheimet ő sem tudta lemosni a vászonról. Emberünk nevében a nemesi származásra utaló von szócskának semmi alapja sem volt, bécsi zsidó családban született, apjának kalapgyára volt, ő azonban a filmipart választotta, és Hollywoodban magától D.W. Griffith-től tanulta meg a rendezői szakmát, ugyanakkor színészként is tevékenykedett, nagyon erős jelenléttel bírt a filmvásznon, olyannyira, hogy Oscar-díjra is jelölték az Alkony sugárútban nyújtott alakításáért. Jean Gabin a franciák legendája volt, csak egyetlen példa a sok klasszikus közül A nyomorultak Jean Valjean-ja. Ők ketten kiemelkednek a szereplők közül, de kollégáik sem vették félvállról a feladatukat, mindannyian hozzájárultak az alakításukkal az emlékezetes végeredményhez.

Már évek óta tart a háború, mindkét fél belefáradt a harcokba, és bár a csatákban nem mutatnak egymás ellen kíméletet, a hétköznapokban egyáltalán nem gyűlölik egymást az ellenfelek, és megadják egymásnak a tiszteletet. Ettől azonban egy hadifogolytábor nem éppen nyaralás, még akkor sem, ha mai szemmel nézve hihetetlenül családiasra vették a figurát a németek és a különböző nációkba tartozó foglyok. Még bulizni is lehetett, dübörgött a multikulti, voltak itt amerikaiak, oroszok, angolok, franciák, akik egyrészt halálosan unatkoztak, másrészt viszont egyetlen pillanatra sem mondtak le arról, hogy visszanyerjék a szabadságukat (bár a szökési kísérleteket alapvetően az unalom ellen hajtották végre, valójában egyik fél sem vette komolyan ezeket az akciókat), aztán amikor Maréchal-nak és egyik társának valóban sikerül a szökés, egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eredetileg tervezték, más a valóságban menekülni, mint ahogyan azt hosszú időn át tervezték a mindennapi rutin feldobása érdekében.

Fizikai erőszak egyáltalán nincs a filmben, és megdöbbentően kedélyes hangulatban tartják egymással a kapcsolatot a rabok és a rabtartók, mégis egyre jobban érződik, hogy mindenkinek elege van ebből az egészből, túl sokat vesztett már mindkét fél, a lelkek is megnyomorodtak a háború során, nemcsak a testek. A helyzetre tökéletesen jellemző, hogy Maréchal a szökése során pont egy olyan német asszonyba szeret bele, aki elveszítette minden családtagját a háborúban, csak a kislánya maradt neki, és annyira magányos, hogy még örül is, amikor meglátja a szökött rabokat az istállóban. Ebben a macsó filmben Dita Parlo játssza az egyetlen női szerepet, és rengeteg fájdalmat, elnyomott érzelmet tud belesűríteni a számára adatott nem túl számos jelenetben.

Ez a film nem a dicső csatákról és a hősökről szól, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akik akaratuk ellenére hosszú időre távolra kerültek a bajtársaiktól és a csatazajtól, hogy megvívják a saját kis háborújukat, egy különleges közegben lázadjanak a sorsuk ellen, harcoljanak a szabadságukért elsősorban nem fizikai, hanem lelki értelemben. Egy olyan korszakba nyerhetünk bepillantást, amikor mindenki tudta, hogy a háború végén elsüllyed egy régi világ, hogy átadja a helyét egy újnak, amelyről illúzió azt hinni, hogy jobb lesz, mint a korábbi. Renoir tragikusan szép látomása igazi filmélményt tud nyújtani sok-sok évtizeddel a keletkezése után is, nem véletlenül lett klasszikus a saját műfajában. Habár megvannak a maga hibái, de olyan erősek a dialógusok, a színészi játék és az operatőri munka, hogy nem olyan feltűnő, ha időnként megbicsaklik a történet íve. Egyszer mindenképpen látni kell!

8/10

A nagy ábránd teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.