FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok

Pont harmincöt éve mutatták be minden idők három ikonikus fantasy klasszikusának legidősebbikét, a Conan, a barbárt. Tudjátok, hogy ez mit jelent? Azt, hogy éppen harmincöt éve nem készült egyetlen olyan sword&sorcery film sem, ami akár kicsit is méltó lenne John Milius rendezői főművéhez. Mivel a fantasy szentháromság másik két tagja: Peter Jackson A gyűrűk ura trilógiája és az HBO Trónok harca sorozata teljesen másfelől közelítik meg a zsánert, így nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek megjelenésével sem történt meg a trónfosztás. (A fantasy tipológiájáról a Vadak ura kritikám keretében írtam részletesebben.) A Conan, a barbár pontosan ugyanazt jelenti a sword&sorcery műfajának, mint a Gyűrűk ura a klasszikus high-fantasynak, vagy a Trónok harca a tolkieni hagyományokat „bemocskoló”, a fantasyt a való élet politikával és cselszövésekkel teli mocsarába lerántó kortárs irányzatnak.  Mitől is több a Conan, a barbár, mint számtalan utánzója? Mi emeli az őt követő tucatnyi barbáros („baszós-kardozós”) film fölé? Röviden? Minden: a gondolatisága, a főszereplője és a kiállása.Műfajának tömör esszenciája. Kard és varázslat olyan eposzi méretben és költői szépséggel tálalva, amilyennek azóta se láthattuk. 

Hisz a felszínen Conan, a barbár sem tűnik többnek egy ugyanolyan kvázi bosszútörténetnél, mint az összes hasonló film a Vadak urától, az új Arthur királyig. Adott egy rabszolgasorsban nevelkedett hős (Conan – Arnold Schwarzenegger), aki szabadsága elnyerése után elindul, hogy szembe szálljon a faluját kiirtó gonosz hadúrral/mágussal (Thulsa Doom - James Earl Jones). Persze első összecsapásuk során vereséget szenved, ám barátainak (Mako, Sandahl Bergman és Gerry Lopez) hála, a kudarcból újult erővel támad fel, hogy végül beteljesítse sorsát. A végső győzelmével pedig nem pusztán a családjáért sikerül revansot vennie, de egyszer és mindenkora megszabadítja a világot a gonosztól, így hozva egyensúlyt az erőben. (Hoppá, az egy másik film.)

Vagy, ahogy a művelt kimmériai mondaná (feltéve, hogy tud angolul): Hero’s journey all over again. Kétségtelen, hogy Milius forgatókönyve nem lép túl az ezer éves toposzokon. Ám ez nem feltétlenül probléma, hiszen, ahogy a legtöbb hasonló film esetében (lásd még: Csillagok háborúja) alapvetően nem is a cselekmény eredetisége a lényeg, hanem az, hogy a mindenki által ismert történetet sikerül-e újszerű módon elmesélni. (Forgatókönyvíróként ugyan Oliver Stone neve is feltűnik a stáblistán, ám az ő – erősen drogmámorban fogant, négy óra hosszúságú, posztapokaliptikus környezetbe helyezett – eredeti scriptjéből Milius csupán egy-két ötletet emelt át.)

A Conan, a barbár elválaszthatatlan attól a kortól, amelyben készült.  Milius hőskölteménye nem pusztán a nyolcvanas évek terméke, hanem maga az évtized celluloidra mentett eszenciája. Az egész filmet körbe lengi és áthatja a Reagan korszak markáns hangulata. Thulsa Doom mindenhová beférkőző, agymosottakból álló szektájáról – noha nem ez volt Milius eredeti szándéka – nem nehéz a korszak „kommunizmus félelmére” asszociálni. Ám, ha egy lépést hátratéve, a film készítési idejének geopolitikai környezetétől elvonatkozva vizsgáljuk a Conan, a barbárt, akkor észrevehetjük, hogy Milius eposza ennél sokkalta általánosabb témákkal foglalkozik.  A kimmériai harcos történetében ugyanis az individualizmus feszül szembe a kritikátlan birkamentalitással. Az egyéniség áll szemben a tömeggel. 

A film végére a felnőtt Conannak rá kell jönnie, hogy az apja tévedett: nem a kardban kell bíznia, hanem önmagában. Az erő benne rejlik, nem pedig a vasban. Lehet, hogy a múltját tragédiák sorozata határozza meg, viszont, hogy ez után mi történik vele, az csak is tőle függ. A Conan, a barbár az akaraterő és a kitartás filmje.  Nem véletlenül indít a film Nietzsche szállóigévé vált idézetének parafrázisával.  Tulajdonképpen már a remekbeszabott főcím szekvencia is – szavak nélkül – nagyszerűen összefoglalja, hogy miről is szól a film: az igazi férfi/jellem/hős tűzben edződik meg. Kora kritikusai közül többen elítélték a filmet a fasiszta felhangjai miatt. (A nietzschei gondolatiság mellett főleg a film kendőzetlen erőszak ábrázolásából kifolyólag. Pedig Miliust nem az öncélú brutalitás vezette, csak hűen akarta ábrázolnia az „akkori” viszonyokat.) Való igaz, hogy a Conan, a barbár egy érezhetően konzervatív értékeket hordozó film, ám nem hinném, hogy „fasisztább” lenne, mint bármelyik másik olyan akciófilm, ahol az izmos főhős győzedelmeskedik a „visszataszító” gonosz felett. (Annak, hogy az ellenfél ez esetben fekete, nem hinném, hogy különösebb jelentősége lenne. A Conan semennyivel sem fasisztább film, mint a Thor, ahol a szőke szuperember kerekedik felül a kígyó jellemű, alakoskodó girnyón.)

Az irodalmi Conan rajongói e helyett inkább a főszereplő okán szoktak belekötni a filmbe. Milius Conanja ugyanis nem egyenlő Robert E. Howard megalkotott figurával. Az először 1932-ben a Weird Tales magazin decemberi számában debütáló Conan ugyanis filmbéli párjánál sokkal vadabb, könyörtelenebb és önzőbb (de azért a maga módján lovagias) karakter. Emellett külső megjelenésében sem hasonlít Schwarzenegger übermenschi fizikumára. Mégis nehezen lehet elképzelni, hogy ez a film működhetne mással is, mint az osztrák tölggyel. Milius (akit Howard eredeti történetei helyett inkább a karakterről készült képregények ihlettek meg) olvasatában Conan ugyanis nem más, mint maga a zabolázatlan férfi-őserő. Schwarzi számára pedig nehéz ennél testhezállóbb szerepet elképzelni. (Na, jó, talán a belső fémvázra húzott organikus szövet ilyen.) Színészileg ugyan nem ez a legerősebb alakítása, ám karizmája és tekintélyt parancsoló jelenlétének hála, Conan igazi „larger than life” karakterré válik. Bár Milius a bosszúmotiváció behozatalával (Conan múltja a novellákban sosem derül ki ilyen konkrétan) valamennyire humanizálta a figurát, ám Conan még így is közelebb áll egy antihőshöz, akit a saját céljai (legyen az a bosszú, vagy a kincs) sokkal jobban érdekelnek, mint a világ jobbá tétele.

Hasonlóan a cselekmény vázához, a mellékszereplők sem bonyolultabbak a mítoszok és népmesék klasszikus archetípusainál, ám hála a remek castingnak, mégis képesek emlékezetesé válni. (Egy ilyen mitikus hangvételű történethez amúgy sem feltétlenül van szükség morálisan sokdimenziós figurákra). Nem arról van szó, hogy tele lenne a film zseniális alakításokkal, amelyek jobban kidomborítanák a jórészt egysíkú figurákat, hanem inkább arról, hogy minden szerephez sikerült megtalálni a legideálisabb színészt. Bergman megjelenésében és atletikus mozgásában egy született viking istennő, aki Arniehoz hasonlóan dublőr nélkül csinálta végig a filmet, és ez jelentősen hozzájárul a hiteleségéhez is. Makonál pedig talán csak Yoda lenne ideálisabb remete mágusnak. (Bár időnkénti narrációja nem feltétlenül szükséges, erősíti a film mitikus hangulatát.)  Max Von Sydow pedig kisujjából rántja elő az öregkorára megkeseredett és reményveszett király nyúlfarknyi szerepét.

Conan mellett azonban a legemlékezetesebb egyértelműen a karrierje tetemes részében joviális mentor figurákat játszó James Earl Jones, aki már-már meglepően jó a könyörtelen Thulsa Doom szerepében. A Conan, a barbárban sikeresen bizonyítja, hogy torzított hang és fekete sisak (tudom, hogy anno nem ő volt alatta) hiányában is megbirkózik egy negatív szereppel.  Hipnotikus tekintetével és cinikus megnyilvánulásaival, az álnok, hatalmát mások manipulálásával szerző Thulsa Doom tökéletes ellenpárja Conannak, és több mint méltó partnere Schwarzeneggernek. (Valószínűleg az sem véletlen, hogy a film legjobb monológjai hozzá kötődnek.)

A Conan, a barbárt nézve azonban elsőként mégsem a nietzschei filozófia vagy Arnold bicepszei ragadják meg az embert, hanem a film lenyűgöző atmoszférája. Spanyolország festői és változatos tájai, illetve Ron Cobb fantasztikus díszletei ragyogóan festenek Duke Callaghan nagy látószögű kameráján keresztül.  Mégis talán ami a legtöbbet adja hozzá a film eposzi nagyságához, az valószínűleg Basil Poledouris grandiózus zenei aláfestése. A kevés dialógusnak köszönhetően (ez azért jótékony hatással volt Arnold teljesítményére is) a zene és a vizualitás kiemelten fontossá válik: a karakterek érzelmi állapotát ugyanis sokszor csak Poledouris harsonáin keresztül ismerjük meg. Maga rendező is egy operához hasonlította a filmet. Olyannak is érződik. Wagner és Prokofjev szerzeményeinek hatását magán hordó zene igazi időtlen, elementáris őserővel ruházza fel a filmet.  Köszönhetően pedig annak, hogy a bevett gyakorlattal ellentétben Poledrious nem a forgatás befejeztével, hanem már azzal egy időben elkezdhette írni a filmzenét: kép és zene egy ritkán látott, megbonthatatlan és tökéletes egységet alkot. (Ezt a filmet a nagyvásznon illene nézni!)

Lehengerlő kiállásának és összeszedett gondolati hátterének köszönhetően válik a Conan, a barbár egyszerű sword&sorcery kalandfilmből a férfiasság és a hagyományos férfi erények (az erő, az akarat és az elhivatottság) monumentális himnuszává. A 80-as évek nagy filmes eposza ez, amelyet bár számtalanszor próbáltak lemásolni, megismételni egyszer sem sikerült. A Conan, a barbár ugyanis jóval több azoknál külsőségeinél, amelyeket az epigonok (jóval olcsóbb kivitelben) igyekeztek lemásolni. (Ja, meg ugye van benne egy csomó vér, varázslat és lengén öltözött nő is!) Mind ezek után hogyan adhatnék kevesebbet a filmnek, mint 10 kígyónyílat a 10ből?

A Conan, a barbár adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán