AldoWinnfield írását itt olvashatjátok

"I want the full high school experience" - hangzik el a sorozat pontján a később öngyilkosságot elkövetett Hannah szájából ez a mondat, amely akár lehetne a 13 Reasons Why mottója is. Ugyanis pazarul veszi végig a gimis élet összes fontosabb elemét, barátságok és szerelmek létrejöttét és felbomlását, sportot, bulikat, órákat és házi feladatokat, szorgosan felmondva egyben az amerikai tinifilmek összes kliséjét az újgazdag sportoló suli bikájától a plátói szerelmének színt vallani képtelen stréberig. Na meg a szekálást, méghozzá rengeteg szekálást. A 13 Reasons Why zseniálisan láttatja meg az évtizedek óta ismert sablonok mögött meghúzódó valódi fájdalmakat, a cyberbullying révén az elkövetők kezébe került hatalmat, és egy félelmetesen aktuális tanmesét farag az ártatlannak induló tinifilm-leckefelmondásból.

Amit azonban sikerül alaposan túl is húznia.

Érthető, hogy egy 13 részes évad esetében adta magát a szerkezet, hogy Hannah minden egyes epizódot egy újabb bűnös megnevezésére használ fel, azonban mind a konzisztencia, mind a kreativitás hiányzott ahhoz, hogy ez ekkora terjedelemben igazán izgalmas maradjon. A 3. és a 9. epizód között a kazetták érdemi mondanivalója minimálisra csökkent, az adott sztorit gyakorlatilag két érdemi mozzanat köré építve fel: valaki először jóindulatú Hannah-val, majd a lánynak csalódnia kell benne. Az első két részből a helyszínekkel kapcsolatos játék és a kiforrott rejtélyek is alig köszöntek már vissza, más (főként a jelenben zajló) mellékszálakra helyezve a hangsúlyt.

Addig még nem is volt baj, amíg ide a múltból sikerült bepótolni valamennyit például Clay és Hannah bimbózó kapcsolata révén (ld. 5. vagy 11. rész), amely szerintem messze a legfontosabb motívuma és érzelmi alappillére az alkotásnak, az írók mégis meglehetősen mostohán bántak vele. A két színész hibátlan kémiájában, a köréjük írt jelenetek lírai varázsában és összességében ebben az egyszerre gyönyörű és elfuserált szerelmi történetben (még a szintén klisékből történt eredeztetése ellenére is) sokkal több szufla volt annál, hogy a sorozat céljai érdekében másodrangú szálak mögé száműzzék. Ugyanis az öngyilkosság után zajló események közül sem a szülők körbe-körbe járó örlődése, sem Clay és a többiek hasonlóképp ugyanazokat a köröket futó konfliktusa, sem a világ legröhejesebb deus ex machinájaként megírt unhelpful Yoda Tony nem tudott életben tartani egy történetszerűséget. Sokáig úgy tűnt, hogy a 13 Reasons Why egyetlen aduásza a néző kíváncsisága és válaszéhsége, úgyhogy megkezdődött az időhúzás: egyrészt Tony, másrészt a folytonos sejtetésekre felépített tini-összeesküvés ugyanazon sejtelmes kérdések ismételgetésével próbálta hangsúlyozni a nagy revelációk ígéretét (a "de mi lesz, ha eljut Jessica bulijáig?" mondatra ivós játékot lehetett volna alapozni).

És mire már lassan lemondtam volna róluk, tényleg meg is érkeztek a nagy revelációk, amelyek egy egészen más szintre emelték a 13 Reasons Why-t, olyan kegyetlenül őszintén mutatva meg még a bullyingnál is sötétebb dolgokat, hogy kedvem támadt volna elkapni a tekintetem a képernyőről. Azonban a sorozat feloldhatatlan kétarcúsága csak itt világlott ki igazán. A 13 Reasons Why ugyanis egyrészt egy szívet tépően érzékletes dráma arról, hogy a saját tökéletlenségeink, az emberi kapcsolatokon keresztül gyűrűző sérelmek és fájdalmak hogyan hajszolnak a végsőkig embereket, másrészt egy kínosan fekete-fehér krimi, amely kéjes élvezetet lel abban, hogy bűnösöket talál. Az ismétlődő szerkezetből ugyanis gyakorlatilag az derül ki, hogy a Liberty High-ban a legjobb fej diáktól az igazgatóig valamilyen mértékben mindenki emberi hulladék, és Hannah mindenkinek csak az áldozata.

Viszont a sorozat szinte összes többi karaktere hasonló módon szenved, mint Hannah, nekik azonban feleakkora empátia sem jut osztályrészül, hiszen ők automatikusan a bűnösök táborába tartoznak. A 13 Reasons Why szólhatna a drogos szülők mellett felnövő Justinokról, akik a valóságban soha nem a menő srácok, hanem a számkivetettek közé tartoznak; a Tylerekről, akiket egy jó szó nélkül, csuklóból küld el mindenki a francba mindennapos megaláztatásaik közepette; az Alexekről, akik az egész világ fájdalmát magukra kívánják venni> vagy azokról, akik olyan elképesztő bűntudattal kell éljenek 17 évesen, mint Justin és Sheri. Mesélhetne arról, a jobb sorsra érdemes Zachet hogyan skatulyázza be a csoportnyomás egy seggfejjé, és okoz számára ez mindennapos identitásválságot; hogy a szülők érzelmi biztonsága nélkül felnőtt Justin miért képtelen ugyanerre a támogatásra egy párkapcsolatban; hogy Tyler hogyan követ el elítélhető, de 16-17 évesen abszolút éretlenségéből eredő hibákat, ami mégis egy életre billogot hagy rajta, vagy hogy hogyan küzd meg a ténylegesen mindennapos szekálással - a sorozat azonban őket már nem megérteni akarja, hanem megbélyegezni. Pont úgy, mint egy éretlen tinédzser, aki előbb aggat címkéket, mint ahogy gondolkodik. A 13 Reasons Why sokakért szeretne beszélni Hannah-n keresztül, azonban éppen azokat a sokakat hagyja cserben, akikről még mellesleg szólhatna is.

Az ironikus ebben az, hogy a képernyőn látható események még csak nem is követelnének ilyen egysíkú felosztást, számos jelenet található a jobban sikerült epizódokban, amelyek képesek lennének megteremteni egy egészen sokrétű, mindenki kálváriáját magában foglaló összképet. Azonban a megfelelő pillanatban Hannah kazettáinak narrációja rendre megpróbálja felülírni a percepciónkat, és hiába mondják ki a karakterek többször is, hogy ő egy klasszikus megbízhatatlan narrátor, ennek bizonyítékát egy jelentéktelen kivétellel egyszer sem látjuk. A sorozat azt hangsúlyozza, hogy Hannah csak meg szeretné adni azt a perspektívát, amit nem kívánt senki hallani, valójában azonban igen keveset tesz azért, hogy ez a szemszög ne legyen rögtön domináns. Egy meglehetősen patologikus kép rajzolódik ki főszereplőnkről, aki egy-egy (tagadhatatlanul rosszul eső) mondat alapján ír le teljesen embereket, halála előtt órákkal is még centire méricskéli, mikor jön valaki megmenteni őt, és általánosságban mindenkitől empátiát követel, miközben azt senkinek nem hajlandó megadni. A kazettákat, illetve az általuk felbujtott Clay ámokfutását pedig nehéz lenne máshogy értelmezni, mint ennek az ítélkezésnek a megnyilvánulását. És ez nem Hannah karakteréből ered, hanem a sorozat koncepciójából: túlmagyarázni, 13 oknak láttatni egy ezt a legkevésbé sem igénylő helyzetet. Közben pedig nem árnyalni azt eléggé.

A 13 Reasons Why fontos és könyörtelen alkotás a bullyingról, azonban a korszakalkotó vagy kiemelkedő jelzők kiérdemléséhez nem engedhette volna meg magának, hogy gondolatai kiteljesítése, egyenrangú kiterjesztése helyett szappanoperai, fekete-fehér felosztásokba meneküljön, láthatóan csak azért, hogy egy makulátlan áldozatszerepet tarthasson fenn főhősének. Az alkotás végül már mondatra lebontja, hogy kinek mit kellett volna mondania, hogy Hannah ne kerüljön erre az útra - a világ azonban sajnos nem olyan, hogy az embernek csak jól sikerült megnyilvánulásai vannak, és ha nem, már bűnös is. Ebben sajnos Mr. Porternek van igaza, Claynek és Tonynak pedig abban, hogy Hannah ugyanúgy a saját sorsának kovácsa és nem kérheti számon azokat, akiket ő hajtott el maga mellől.

Érték olyan vádak a sorozatot, hogy az öngyilkosságnak tulajdonképpen egy Disney-verzióját festi le, olyanok is, hogy gyakorlatilag egy öngyilkossági útmutató, amely a lehető legrosszabb üzenetet küldi a hasonló állapotban szenvedőknek, és bár egyes pontokon tényleg kelthet ilyen érzéseket, a 13 Reasons Why ennél sokkal jóhiszeműbb és ambiciózusabb darab. Ez a széria igenis egy olyan alkotás, amely nem retten vissza, ha a laza kliséknek fenntartott középiskolai filmes környezetben komoly dolgokról kell beszélnie és amely fontos szerepet kíván betölteni a segítségért kiáltók meghallásában. Azonban annyi belátása már nincs, hogy szembesüljön a valós élethelyzetek összetettségével, ahol nincsenek tettesek és áldozatok, egyértelműen megnevezett bűnösök (nem véletlen, hogy az egyik fő szál pont egy bírósági ügy...), csak rengeteg tönkrement élet továbbgyűrűző fájdalma.

Nem véletlenül hagyott sokakban felemás érzéseket a lezárás, ugyanis a 13 Reasons Why esetében a narratívát nem egymásba illeszkedő karakterívek, hanem a kazetták vagy a bírósági ügy mesterséges szerkezete tartják egybe, és ebből kifolyólag a sorozat maga sem tudja, mire kíván kifutni. Egyszerre sugallja azt, hogy a további események már irrelevánsak a továbblépés szempontjából, ugyanakkor Alex sorsával tulajdonképpen a saját lába alól húzza ki a talajt, Tyler kapcsán pedig mintha egy eszméletlenül cinikus kikacsintást tenne a jövőre nézve. Azonban a helyzet csak annyi, hogy a 13 Reasons Why-ban ott egy történet, amire igazán érdemes lett volna 13 órát szánni, a Hannah Baker által készített bűnlajstromra viszont bőven elég lett volna 5-6 is...