Újabb újrázás vérzett el: a Ghost in the Shell élőszereplős, amerikanizált (vagy ki-ki vérmérséklete szerint kifehérített) verziója bukott el a pénztáraknál, nemcsak csúfosan alúumúlva az elvárásokat, de vereséget szenvedve a szintén debütáló Bébi úrtól és a már többedik hétvégéjén futó Szépség és a szörnyetegtől. "Megint egy felesleges remake, amiből senki nem kért, jól meg is érdemelte Hollywood" - gondolhatnánk vagy találhatnánk igazolást a nem éppen áradozó kritikáknak, ha történetesen nem egy hasonlóan indokolatlan feldolgozás páholta volna el a cyberpunk mozit a pénztáraknál. Nehéz eldönteni, a két eredmény közül melyik a meglepőbb, de a tünetegyüttes leírása helyett most fókuszáljuk az okokra - avagy miért esélytelen egy remake-et sikeressé tenni és miért fog egyre több ilyen próbálkozás megbukni?
Már eleve a kérdés is merésznek tűnik, hiszen a közvélekedés szerint a végeláthatatlan újrafeldolgozások még mindig Hollywood kockázatképtelenségének bizonyítékai, azonban ahogy arról már tavaly nyáron is írtam (kétszer is), a helyzet egyre inkább megfordulni látszik. Miközben szinte már az eredetivel egy időben, futószalagon jelentik be a klasszikusok felmelegítését, amerikanizálását vagy éppen sorozatból filmmé, filmből sorozattá alakítását, szinte alig tudnánk olyan újrázást mondani, amely kirobbanó siker lett. A Ghost in the Shell pedig kiváló állatorvosi ló, ha a probléma természetét szeretnénk megérteni.
Hiszen mi is a remake-ek hivatalos célja (tehát most ne a bejáratott márkanevek megfejésére tessék gondolni)? Leküzdeni azt a kulturális vagy időbeli távolságot, amely egy klasszikus mű és a mai közönség között húzódik. Az eredeti Ghost in the Shell-t például a hardcore anime-fanokon kívül viszonylag kevesen látták a nyugati világban, ráadásul már több, mint két évtizede, hogy elkészült - kiváló alkalomnak tűnik, hogy egy blockbusterrel berobbanjon a mainstreambe. A probléma pedig pont ez: berobbanni csak olyan címekkel lehet, amelyek már eleve ott vannak a köztudatban. Miért érdekelne valakit az élőszereplős Ghost in the Shell, ha már az animéről sem hallott? Hogyan hozna lázba az amerikai Szemekbe zárt titkok valakit, ha az argentin filmgyártásról még hírből sem hallott? Mit kezdjen a Ben-Hur-remake-kel az a tizenéves, akinek talán már a szülei is csak hírből ismerik az 1959-es filmet? Végeredményben a stúdió egy niche-piac egészen kis szegmensét célozza meg: azokat a rajongókat, akik hajlandók beülni egy ilyen feldolgozásra - és bár ebben kétségkívül van logika, a remake-ekkel szembeni ellenérzéseket nem küszöböli ki teljesen, valószínűleg nem egy GitS-fan maradt otthon bojkott-jelleggel. Vagy nézte meg inkább az eredetit újra.
Ugyanis ilyenkor leginkább az előzmények profitálnak: sokszor látni olyat, hogy egy franchise új darabjának premierje környékén a korábbi epizódok a DVD-eladási listák élére és a legnépszerűbb torrentek közé ugranak. A kérdés már csak az, hogy ilyenkor mennyire kíváncsi valaki közvetlenül utána ugyanarra. Szigorúan véve nagyon is: A szépség és a szörnyeteg esetében igazán nem mondhatjuk azt, hogy az eredeti különösebb update-elésre szorult volna, ehhez képest milliók zarándokoltak el, hogy megtekintsék. Hiszen pontosan ismerték és szerették azt a filmet, amit feldolgozott. És ha megnézzük az elmúlt években előrángatott kvázi-remake-ek (Az ébredő Erő, Jurassic World) sikerét, hasonló következtetésekre juthatunk: jellemzően azokat érdekelték ezek a minimális hozzáadott értékkel bíró tovább- és újragondolások, akik betéve ismerték az alapanyagot. Közhely, hogy a nézők minden panaszkodás ellenére végeredményben ugyanazt az élményt várják egy adott cím alatt. Mel Gibson kellett volna a Fury Roadba, japánok a Ghost in the Shellbe és különben is miért nem úgy viselkedik ez a szuperhős, mint a képregényben. Akármilyen következtetésekre is jutunk, egy adaptáció, egy folytatás vagy egy reboot mércére először biztosan az lesz, hogy mennyire hű az eredeti szellemiségéhez, töltsük fel ezt bár legtöbbször tetszőleges jelentéstartalommal.
Azaz a remake-ek bukásában az az ironikus, hogy nemcsak Hollywood pénzéhsége, de a közönség elvárásai miatt sem tudják betölteni funkciójukat: éppen akkor ragadják meg legkevésbé a nézőket, ha az eltelt évtizedeket, kulturális távolságokat akarják áthidalni, esetleg új megvilágításba helyezni ugyanazt a történetet. Még akkor találkoznak a legkisebb ellenállással, ha a legfeleslegesebb megközelítést választják: megpróbálják szolgaian, kizárólag az arcokat frissítve előadni ugyanazt a történetet. Ezek után tényleg adódik a kérdés, akad még bármi értelme az újrázásoknak?
