Megkaptuk végre a választ arra, hogy mi a fészkes fenének szórakoznak újabban azzal a Disney-nél, hogy a régi nagy klasszikusaik élőszereplős változtatát forgatják újra. Hát ezért! Az égvilágon semmi értelme sincs az újrázásnak, de szép, elandalít, szórakoztat, tartalmas és visszahozza a gyerekkorunkat. Nőiesen bevallom, eredetileg nem terveztem megnézni ezt a feldolgozást, akkora kedvencem az 1991-es animációs film, de nagyon hangulatosak voltak a trailerek, na és a The Guest-ben megjegyeztem magamnak Dan Stevenst, úgyhogy végül mégiscsak beültem rá a moziba, és nem bántam meg, mert tetszett! Nem lett üres CGI-parádé a film, sikerült lélekkel megtölteni a jeleneteket, nem lett felejthetetlen a végeredmény, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni, ha másért nem azért, hogy újra elkezdjünk hinni a mesékben. Mert ez bizony egy igazi mese, amely megfelel a modern kor minden követelményének (a női főszereplő nem egysíkú, a rosszfiú és férfi főszereplő alakja is összetettebb, és még egy meleg karakter is felbukkan a filmben, stb), azonban el tudja varázsolni a nézőjét, aki azon kapja magát, hogy teljes gőzzel szurkol azért, hogy a szépség és a szörnyeteg egymásba szeressen, holott már ezerszer látta a történet alapjául szolgáló rajzfilmet. Nem lesz belőle klasszikus, de nagyon szerethető és jól összerakták, nincs ezen mit ragozni, irány a mozi!
Belle (Emma Watson) egy kis francia faluban él édesapjával, Maruice-szal (Kevin Kline), aki egyszer hazafelé tartva eltéved az erdőben, és az átokkal sújtott Szörnyeteg (Dan Stevens) kastélyába menekül a farkasok elől, ahol leszakít egy rózsát a kertben, és ezért a kastély ura börtönbe veti. A lány úgy dönt, hogy ő marad túszként az apja helyett, és a szépség és szörnyeteg lassan, de biztosan egymásba szeret...
Emma Watsonnal adták el ezt a filmet, pedig messze nem az övé a legjobb alakítás, de nem is vallott szégyent, teljesen hitelesen alakította Belle-t, akinek a karaktere ugyan jó néhány finoman feminista vonással egészült ki (saját találmányai vannak a lánynak, intelligens, bátran szembeszáll a szörnyeteggel, kiáll a saját igazáért stb.), de nem estek túlzásba az alkotók, megmaradtak a romantikus hősnőnél, így a mese varázsa nem veszett el. Dan Stevens a CGI-orgia mögött meg tudta mutatni a szörnyeteg jellemfejlődését, lelki átalakulását, Luke Evans tenyérbemászóan gonosz alfahím volt, Josh Gad szállította a humorfaktort, öröm volt újra látni Kevin Kline-t, Ewan McGregor pedig az utóbbi években nyújtott legjobb alakítása átragyogott a modern technikán, Ian McKellen és Emma Thompson hozták a tőlük elvárható szintet. Ismét bebizonyosodott, hogy a CGI nem tudja pótolni a jó színészeket, ahogyan az is, hogy a művészi erő áthatja a filmvásznat akkor is, ha nem a saját arcával játszik az aktor, a CGI pedig nagyon jól tudja szolgálni a film érdekeit, ha nem csak a látványra koncentrálnak az alkotók, hanem tartalmat is tesznek a green screen mellé.
Bill Condon nem másolta le szolgaian a nagy sikerű animációs filmet, adott a látványnak, ahogyan kell, de nemcsak a szemnek lett kedves a végeredmény, hanem a léleknek is, azért pedig külön piros pont járt, hogy még arra is volt figyelme, hogy fejet hajtson Cocteau klasszikusa előtt (emberi karok által tartott gyertyatartók nyúlnak ki a falból, apróság, de a mozi szerelmeseinek nagy ajándék). A zene természetesen varázslatos (néhány új dal is bekerült ebbe a változatba, de azért még mindig a címadó szám visz mindent), hihetetlen, hogy hol tart már a CGI, olyan látványt kapunk a pofinkba, hogy bűvölten nézzük a filmvásznat. A forgatókönyvet csak annyira dolgozták át, hogy ne érezzük avíttosnak az összhatást, elég időt szántak annak bemutatására, hogyan kerül fokozatosan közelebb egymáshoz a két főszereplő, akik nagyon messziről találnak oda egymáshoz. Mindeközben egy musical-ről van szó, ahol énekelnek, táncolnak a karakterek, mégsem tűnik negédesnek az összhatás, sikerült eltalálni a romantika, az akció, az érzelmek és a dráma megfelelő arányát, a humor pedig örvendetesen nagy szerepet kap a filmben.
Mindezzel együtt nem született új klasszikus, nem mesterművet kapunk, hanem egy tisztes iparosmunkát, amelyből nem hiányzik a szív és a lélek, a zsenialitás viszont annál inkább. A film tökéletesen betölti a funkcióját, tartalmasan szórakoztat, nem veszi magát túl komolyan, elvisz bennünket egy gyönyörű mesevilágba, amíg a játékidő tart, feltölti a lelkünket, kiszakít a hétköznapi szürkeségből, de nem ezt az alkotást fogjuk könnyes szemmel emlegetni az unokáinknak sok év múlva. Nem tolták túl az alkotók a történetet, korrekten hozták a kötelezőt, beandalodunk rajta, szeretjük, de ennyi és nem több. Ha a helyén kezeljük ezt a szép kis filmet, istenien fogunk szórakozni rajta, de nem fogja átvenni az animációs film helyét a szívünkben.
Az újraforgatásnak nem sok értelme volt, hiszen semmi igazán újat nem sikerült hozzátenni a történethez, viszont kaptunk egy nagyon szép kis filmet, amelyet nem felejtünk el abban a másodpercben, ahogy kilépünk a moziból, mint pl. a Hamupipőkét, beállította azt a szintet, amit a továbbiakban elvárunk a Disney élőszereplős meséitől. Méltó feldolgozást készítettek egy klasszikusból, egy jó kis családi musicalt kaptunk, amelynek még mindig az a legnagyobb tanulsága, hogy az igazi szépség legbelül lakozik, és sohasem a külsőségek után ítéljünk. Kellemes meglepetés, ne habozzunk, pakoljuk fel a családot, üljünk a moziba be, nem fogunk csalódni!
8/10
A szépség és a szörnyeteg teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.