Könyvkritika: Han Kang: Növényevő (2017)
2017. március 13. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Han Kang: Növényevő (2017)

Mellbevágósan erős történet, nem véletlenül járt érte a Man Booker-díj tavaly

han_kang.png

Hányszor jut eszedbe naponta, hogy tele van a hócipőd azzal az őrülettel, ami körülvesz? A hétköznapok taposómalmában összeszorított foggal húzod végig a munkanapot, alig várod, hogy hazamehess, hogy végre azzal foglalkozhass, amit tényleg szeretsz csinálni? Ha olyan mázlista vagy, hogy van egy igazi társad és megértő családod, barátaid, akkor épp lélekkel végig tudod csinálni az életnek nevezett bonyolult folyamatot, amelynek során túl sok korlátba ütközöl, de ha nincs egy biztonságos védőhálód, előbb-utóbb eleged lesz. Kiborulsz, magadba szállsz, újratervezel, megkötöd a magad kis kompromisszumait, hogy viszonylagosan boldogan éld tovább az életed. Azonban a könyv főszereplője, Jonghje nem keresett köztes megoldást, egyszerűen kilépett a társadalomból, melynek első lépéseként felhagyott a húsevéssel, amely rendkívül szélsőséges reakciókat váltott ki a családjából. Nagyon erős drámáról van szó, a nem egészen kétszáz oldalas kis kötet bunkósbotként nehezedik az olvasó lelkére, annyira brutálisan szembesíti azzal, hogy mennyire nem tud mit kezdeni a társadalom azzal, ha valaki nem az átala elfogadott erkölcsi elvek szerint él, mennyire viszonylagos az őrültség fogalma, és milyen nehéz eljutni a teljes szabadság állapotáig, amikor már tényleg nem számít semmi, és mennyire szomorú, hogy amikor tényleg baj van, milyen kevés szerettére számíthat az ember. Mellbevágósan erős a történet, nem véletlenül járt érte a Man Booker-díj tavaly.

Szöulban járunk, napjainkban, egy teljesen hétköznapi családban. Adva van egy férj, aki tudja magáról, hogy teljesen átlagos, feleségét azért vette el, mert tudta, hogy ő sem jobb nála. Öt éve élnek már nyugodtnak tűnő házasságban, amikor egy nap Jonghje közli a férjével, hogy volt egy felzaklató álma, és úgy döntött, nem eszik többet húst. A férfi először próbál nem törödni a helyzettel, azonban az asszony egyre furcsábban viselkedik, a család "segítsége" sem hat rá, egyre jobban távolodik korábbi látszatéletétől...

Ez a könyv címével ellentétben nem a vegaságról szól, a hús elhagyása pusztán csak a kezdeti lépést jelenti Jonghje-nek ahhoz, fellázadjon tökéletesnek látszó, azonban iszonyúan üres élete ellen. A férje nem szereti, nem becsüli, eléldegélnek egymás mellett, de ez minden, nem tudja, mi az igazi szeretet, a munkájában sem talál örömet, gyereke nincs, végülis mi értelme van annak, hogy egyik nap telik a másik után teljesen egyformán? Összeomlás ez a javából, amellyel nem tud mit kezdeni a lány családja, nem látják az igazi problémát, ezért saját vérmérsékletük alapján próbálják "kezelni"  a növényevést. Édesapja brutalitása rémisztő, az események tragédiába torkollnak, sok éves konfliktus csúcsosodik ki abban, ahogyan apuka erőszakkal akarja megetetni hússal a lányát. Jonghjét a családja teljesen magára hagyja, az egyszerűbb utat választják, nem hajlandóak szembenézni azzal, hogy vajon milyen okok vezettek odáig, hogy a lány ilyen látványosan fellázadt sorsa ellen. Egyetlen emberre számíthat, a nővérére, Inhje annak ellenére kitart mellette, hogy a férje elhagyja miatta (legalábbis a felszínen ez a látszat, valójában a férfi is ugyanúgy a saját szabadságát kereste, mint a lány). Minél jobban gyengül Jonghje kapcsolata a külvilággal, annál jobban megérti őt a nővére, aki a történet végére katartikus erejű belső változáson megy keresztül.

han_kang2.jpgNem Jonghje a főszereplője a könyvnek, az ő szélsőséges viselkedése által kiváltott reakciók az igazán fontosak a történetben. Mindenkit szembesít azzal, hogy milyenek valójában amögött az álarc mögött, amelyet hordanak, és maguk is elhisznek, a lány lehetőséget biztosít a számukra, hogy ők is változtassanak a saját életükön, azonban férjének eszében sincs kilépni a középszerűségből, Inhje férjének felszabítja régóta nyugvóponton álló művészi érzékét, de ő sem lép túl a felszínes dolgokon, míg Inhje (először ösztönösen, majd egyre tudatosabban), aki tényleg törődik a testvérével (amíg a családja minden más tagja megtagadja őt), végül eljut odáig, hogy szembe tudjon nézni saját magával, ami rettenesen nehéz, mert egy jól felépített látszatéletet kell teljesen újragondolnia. A történet drámaiságát erősíti, hogy ilyen rövid a könyv, mert így sokkal letisztultabb az a lélektani folyamat, ami végbemegy a szereplőkben, minden felesleges sallangot kerül az írónő, így minden szava lényeges, fájdalmas és nagyon beletalál az olvasó szívébe.

Han Kang nem megúszásra játszik, kíméletlenül szembesít bennünket azzal, hogy mennyire áltatjuk magunkat a mindennapi életünk során, inkább kötünk gyáva kompromisszumokat, mint hogy szembenézzük a tényleges problémáinkkal, és ténylegesen odafigyeljünk a szeretteinkre. Tökéletesen átmossa a lelket ez a könyv, olyan katartikus erejű mondanivalóval bír, hogy miután elolvastuk az utolsó oldalt is, csak nézünk kifelé a fejünkből, és azon gondolkodunk, mi vajon meddig bírjuk még ezt az őrületet, a sok felszínességet, ami körülvesz bennünket, és vajon leszünk-e olyan erősek, hogy felül tudjunk emelkedni rajta? A választ mindenki saját magában találja meg, ha veszi magának a bátorságot, és mélyre ás saját magában, pedig tudja, hogy lehet, hogy csak ürességet talál ott...

10/10

A könyvet a Jelenkor Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5712328335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.