Amikor szembetalálkozunk egy olyan kiváló darabbal, mint a John Wick, az első reakciónk az, hogy többet akarunk belőle, nevezetesen rögtön egy folytatást. Ritkán gondolunk bele, hogy jellemzően éppen ezek a második részek azok, amelyek önkéntelenül is csalódást okoznak (bár lassan már az is élményszámba megy, ha önmagában egy film nem múlja alul az elvárásokat), többnyire ugyanazokat a hibákat követve el. Ezekbe a csapdákba sajnos a második John Wick is beleesik, ugyanakkor csalódnunk még ennek ellenére sem kell benne.
Chad Stahelski ugyanis semmi mást nem tett, mint leforgatta a saját The Raid 2-ját a saját The Raid-je után: a kis léptékű, szikár, lendületes akciófilmet egy lényegesen terjedelmesebb, nagyobb ívű, látványosabb és profibb gengsztereposszal követte. Azaz Gareth Evanshöz hasonlóan számára sem áll jól a zúzásról a bűnözői szarkavarásra eltolni a hangsúlyt, itt is túl sok időt töltünk elnagyolt, klisés maffiavezérekkel és azzal, hogy felépítsük a történetet főhősünk John Wick újabb tisztogatása mögé. A Rémkirály ugyanis ezúttal egy igazi maffiaháborúba keveredik, ahol még a bérgyilkosok kitalált világának (fantáziadúsan tényleg Felső Körnek nevezett) felsőbb köreivel is meggyűlik a baja.
És noha az első résznek kifejezetten erős vonása volt a bérgyilkos-lét köré felépített mitológia, ezúttal ténylegesen elmerülve benne már annyira nem lenyűgöző a kép. A forgatókönyv sok húzása (például hogy minden hotelhez tartozik szabó, fegyver-sommelier és egy sajátos cyberpunk-telefonközpont is) leginkább csak magától értetődő továbbgondolása a korábbi motívumoknak, az alapvetően fantáziadús megoldások (mint Laurence Fishburne hajléktalan-fedőszervezete) pedig hajlamosak öncélúan elsülni. Az ugyanakkor ezekből is határozottan látszik, hogy Stahelski ezúttal már lényegesen több pénzből és nagyobb léptékben gondolkodhatott, erre pedig igyekszik is felhívni a figyelmet: Rómában Keanu Reeves az összes fontosabb látványosság előtt elsétál, hogy lássuk, ők tényleg ott forgattak, sőt, eleve minden dialógust valami elképesztően elegáns díszletbe komponál a rendező. Azonban ebből igazán az akciójelenetek profitálnak, amelyeket szintén igyekezett feldobni látványos ötletekkel (a produkciós rémálomnak tűnő tükörterem a csúcs ebből a szempontból), továbbá lehetőleg új és érdekes szituációkat kialakítani, ahol a karakter is új oldalát mutathatja meg.
Elsősorban ezért is lenyűgözőek ezek a szakaszok, Stahelski ugyanis úgy hozza vissza az elődöt meghatározó gun-fut (és annak letisztult filmes megjelenítését), hogy önismétléssel alig vádolható, a körülmények vagy a helyszínek rendre csavarnak valamennyit a formulán. Eközben pedig a már-már komikus kegyetlenség, a fejlövések száma, a kézitusák és késpárbajok intenzitása, hossza és léptéke elképesztő szintre emelkedik, tovább növelve a különbséget a John Wick-univerzum és a kortárs akciófilmek között. Azonban ennek ellenére sem tudom egyértelműen az első rész fölé helyezni a folytatást, ugyanis az ottani érzelmi töltetet csak egy súlytalan kényszerhelyzettel sikerült pótolni. (És ezért nem lehetek én sem elégedett a lezárással sem.) Természetesen teljesen triviális és előre látható volt, hogy még egyszer egy ugyanolyan történetet már nem lehet elmesélni, ugyanakkor ettől még a John Wick 2 határozottan szenved attól, hogy a valódi, érzelmektől fűtött bosszú lezárultával a főhős számára már csak a gépies rombolás marad, hiába rángatják be adott időközönként felesége emlékét.
A John Wick 2 tehát sok tekintetben nem tudta megismételni azt, amit az első rész, ugyanakkor könnyen belátható, hogy ez lehetetlen küldetés lett volna. Ugyanakkor ahol volt lehetősége és alkalma ezt megtenni, ott meg is lépte, egy magasabb szintre emelve akciók tekintetében Chad Stahelski művészetét. Azaz kivételesen egy egészen lenyűgöző és remek folytatással van dolgunk, de a fárasztó gengszter-huzavona során lehet, hogy érezzük majd, csodákra azért John Wick sem képes.
8/10
A John Wick 2 teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
