A Három Anya trilógia - 1. rész: Sóhajok / Suspiria (1977)
2017. február 14. írta: Werewolfrulez

A Három Anya trilógia - 1. rész: Sóhajok / Suspiria (1977)

Boszorkányos horrormese Argento-módra

suspiria01.png

Az olasz Dario Argento-t lehet szeretni a korai filmjei miatt, vagy utálni a későbbi alkotásai okán, de minden magára valamit is adó horrorkedvelőnek ismernie kell. A neves direktor két leghíresebb filmje a közmegegyezés szerint a Mélyvörös és a Sóhajok. Míg a 1975-ben bemutatott Mélyvörös inkább a krimibe és thrillerbe hajló giallók sorát gyarapítja, addig a Sóhajok már egyértelműen a természetfeletti horror kategóriáját erősíti. Az 1977-es keltezésű klasszikus boszorkányhorrort még két, elég lazán kapcsolódó folytatás követte: 1980-ban a Pokol, és 2007-ben pedig a Könnyek anyja. E három film alkotja együtt a rendező Három Anya trilógiáját, amelynek mindegyik része egy-egy legendás boszorkány alakja körül forog: A Sóhajok Mater Suspiriorum, a Pokol Mater Tenebrarum, a Könnyek anyja pedig Mater Lachrymarum rejtélyét göngyölíti fel. Ma a Sóhajokat vesézem ki nektek - ahogy megszokhattátok, a saját szám íze szerint.

A történet a következő: a fiatal amerikai balerina, Suzy Bannion Freiburgba érkezik, hogy egy híres bentlakásos  tánciskolában pallérozza a tudását. Amikor leszáll a repülőről, már esteledik, és hatalmas vihar tombol. A táncintézethez érve azt kell látnia, hogy az épületből egy felzaklatott, érthetetlen dolgokat kiabáló fiatal lány rohan be a közeli erdőbe. Éjszaka már nem engedik be, de másnap, amikor végre fogadják, megtudja, hogy az előző éjjel látott lány később visszatért, és az intézmény falai között brutális gyilkosság áldozata lett. Ahogy Suzy egyre több időt tölt az iskolában, egyre több haláleset történik, és felmerül a gyanú, hogy az egész ügy mögött boszorkányok állnak...

Ha a történet oldaláról közelítem meg a filmet, akkor bizony egy kifejezetten egyszerű, logikájában a meséket idéző sztorit kapok, ahol az idegenből érkezett lány a "mézeskalács" házban járva a leleményességével felül tud kerekedni a gonosz boszorkányon. A faék egyszerűségű mesét a szereplők sem igazán árnyalják, hiszen egyetlen karaktert sem nevezhetünk különösebben mélynek vagy kidolgozottnak. A narratíva tehát csak egy vázlatos keret, egy ürügy ahhoz, hogy Argento egy audiovizuális sokkterápiában részesítse a nézőt.

suspiria03.png

A Sóhajok kb. úgy működik, mint a barokk korstílus: formai brabúrjaival lenyűgözni akarja, és áhítatra igyekszik késztetni a befogadóját. A látvány abszolút természetellenes, viszont az eltelt három évtized ellenére is  különleges. A Sóhajok szinte minden második képkockáján valamilyen színes (piros, kék, zöld, stb.), láthatóan mesterséges fény csorog végig, a háttér pedig nyugtalanító sötétségbe borul, színházba, vagy inkább neonfényes rémálomba illő jeleneteket létrehozva - Argento ezúton csókoltatja negyed évszázaddal korábbról Nicolas Winding Refn Neon Démonját, és Only God Forgivesjét.  A barokk stílusjegyeire játszanak rá a filmben megjelenő művészeti alkotások is, a festmények, szobrok, színes ablakok, és persze a monumentális, szinte külön életet élő épület is, amely a balettiskolának helyt ad.

Az épület persze jóval több egyszerű ingatlannál. Argento több filmjében (Mélyvörös, Pokol) is megfigyelhető, hogy egy-egy ház, amely a gonosznak nyújt, vagy nyújtott lakhelyet, a gonosz személyiségének, emlékeinek fizikai leképeződését is jelenti. A Sóhajok esetében a balett intézmény vörösre festett, magasba nyúló falai, díszes üvegablakai, tágas terei egy több évszázados múltra visszatekintő, szigorú és előkelő, nemesi látszatot fenntartani igyekvő világot tükröznek. A mennyezetről azonban férgek hullanak a tanulókra, a zegzugos folyosókról rejtekajtók nyílnak, és valahol az épület mélyén - fekete szívként - ott szunnyad a hátborzongató, ősöreg igazgatónő (Mater Suspiriorum, a Sóhajok Anyja) is, akinek a  sorsa mágikus módon fonódik össze az épület sorsával. Mindezek a momentumok a boszorkánykörök történelmi múltú, pogány, sötétben rejtőzködő természetfölötti gonoszságára reflektálnak.

A film képi világa tehát mind a míves díszleteket, mind a fény-árnyék játékokat, mind a színpompás megvilágításokat nézve egyedi, és már-már letaglózó erejű. Azonban minden szépsége ellenére a Sóhajok elsősorban egy horrorfilm, és mint ilyen, hatásmechanizmusában nagyban épít a vásznon megjelenő explicit borzalmakra. Argento sokkolási szándéka az igencsak kegyetlen, és tagadhatatalanul öncélú, mégis, valamiféle perverz módon lenyűgöző, szinte eksztatikus gyilkossági jelenetekben is megnyilvánul. Elég csak az első halálesetet megnézni: a szerencsétlen lány fejét egy lehetetlen helyről előnyúló, szőrös kéz belenyomja egy ablaküvegbe, majd számtalan késdöfés elszenvedése után az áldozat teste átszakít egy díszes üvegkupolát. Ha ez még nem lenne elég, a lány zuhanása közben fennakad a levegőben, mivel a gyilkos egy vezetékkel még fel is akasztotta (!) - az már csak a hab a tortán, hogy az áldozattal együtt hulló színes üvegdarabok felnyársalnak még egy embert... és ez még csak az első gyilkosság. Argento minden halálesetből kihozza a maximumot, mind a bizarr szenvedést (lsd. a dróthálókba csavarodva vonagló diáklányt), mind a fenyegetés kiszámítatatlanságát (lsd. a vak zongorista esetét) tekintve. Öncélú, logikailag erősen támadható szadizmus megnyilvánulása ez? Kétségtelen. Unikális horrortörténeti pillanatokat látunk? Mindenképpen.

suspiria02.png

A Sóhajok különleges atmoszféráját, letaglózó erejű sokkhatását a Goblin gótikus progrock együttes Argentóval közösen írt, utánozhatatlan filmzenéje teszi igazán félelmetessé és átélhetővé. Meg merem kockáztatni, hogy horrorfilmhez ennél jobb filmzenét még soha nem írtak. A csilingelő szintetizátorhangok, félelmetes pengetések, pincemély dobolás, és a gonosz suttogás együttese egy olyan soundtracket eredményez, ami nemcsak hogy egyenrangú a képekkel, de gyakorlatilag túl is növi a film vizuális oldalát, és egy egészen új, sötéten tátongó dimenziót ad a mozinak.  Olyan egyedi zenéről beszélünk, amely egyetlen hallgatás után beleeszi magát a hallójáratokba, és semmi mással össze nem téveszthető.

A zseniális formai megoldások ellenére mégsem adhatok tíz pontot erre az olasz horrorklasszikusra. Nem hunyhatok ugyanis szemet a fentebb már említett történetbeli hiányosságok és papírvékony karakterek mellett. Mindenképpen a negatívumok között kell még említenem a színészi alakítások gyengeségeit, a látványvilág technikai szempontból mára már itt-ott megkopott megoldásait (pl. a boszorkány megjelenésére és "trükkjének" kivitelezésére gondolok), és a finálé dramaturgiailag kissé sutának ható lezárását. Argentóra jellemző, hogy filmjeit a legritkább esetben tudja igazán frappánsan lezárni (ez alól a Phenomena és a Tenebre mondjuk kivétel), és a Sóhajok esetében is marad egy kicsi hiányérzet a nézőben a végjáték után.

Jelen cikk különleges apropója, hogy idén érkezik a Sóhajok amerikai remake-je Dakota Johnson, Chloë Grace Moretz, és Tilda Swinton főszereplésével, Luca Guadagnino (Vakító napfényben) rendezésében. Vegyes érzelmekkel viseltetek a készülő film kapcsán, mert bár egy ráncfelvarrást elbír a 2017-ben már harminc évessé váló alapanyag, a különleges audivizuális külsőségek, amelyek igazából emlékezetessé teszik ezt az alkotást, valószínűleg el fognak veszni az új verzióban, és vélhetően csak a soványka történet marad meg az eredetiből, kicsivel jobb színészi játékkal, és némi CGI-trükkel felturbózva - de ne legyen igazam.

8/10

A film teljes adatlapja a MAFAB oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr612184826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása