Mikor bejelentették szerintem senki sem hitte volna, hogy 2014-ben a Lego-kaland lesz az év legeredetibb, legötletesebb és legszórakoztatóbb – na meg az Oscar gálán a legelhanyagoltabb - animációs filmje. Hiszen mi is a Lego? Egy konkrét narratíva nélküli, építőkockás játék. Ez alapján, pedig kb.: annyira tűnt értelmesnek filmet készíteni belőle, mint ha valaki a torpedó játékból akarna idegeninváziós blockbustert csinálni. Persze ne feledjük, hogy nem a Lego Movie volt az első film, ami dánok sárgafejű figuráin alapult, és, ha megnézzük, hogy korábban milyen filmek jöttek ki a Lego név alatt, nos az sem adhatott túl sok bizakodásra okot. Egyből DVD-re szánt, kő egyszerű animációs szösszenetek, amelyek bár a Lego világában játszódtak, de egy-két poénon túl nem igazán reflektáltak erre. (Bár, így is szórakoztatóbbnak tűnnek, mint a magukat sokkal inkább komolyan vevő és kivitelezésileg is gyatrább Barbie-filmek, de ez még mindig nem az a szint, aminek a nagyvásznon lenne a helye.)
Aztán jött Phil Lord és Christopher Miller párosa, akik nem pusztán a gyerekeket, de minden hozzám hasonlóan szkeptikus, a film mögött csupán cinikus, marketing érdekeket látó kritikust is levett a lábáról. A korábbi filmekkel ellentétben ugyanis a Lego kaland nem pusztán valamelyik Lego termékcsalád – jó estben korrektül megírt - reklámfilmje, hanem – ellenben a legtöbb játékon alapuló filmmel is – magát a Legozás élményét akarta megfilmesíteni. A popkulturális utalásokkal és meta kiszólásokkal felvértezett alkotásnak pedig sikerült is ez a célkitűzés. Mivel pedig a filmet a közönség és a kritikusok is egyöntetű rajongással fogadták (ami a bevételeken is jócskán meglátszott), garantált volt a folytatás. Arra, ugyan még várnunk kell, de addig is kaptunk egy spin-offot a kockafejű Denevéremberrel a főszerepben, ami nem is véletlen tekintve, hogy már az eredeti filmnek is az eredetiben Will Arnett (magyarul pedig Fekete Ernő) hangján megszólaló Batman (paródia) volt az egyik legszórakoztatóbb karaktere. Szóval a Lego Batman esetében már jóval több okom volt a bizakodásra, ám a remek előzetesek után is maradt bennem egy kis félsz, hiszen nagyon ritka az, hogy a népszerű mellékszereplő köré jó önálló filmet tudjanak felhúzni (hiszen akár mennyire is szórakoztató egy karakter, ha hirtelen ő kerül a rivaldafénybe hamar kiderülhet róla, hogy túlságosan is egysíkú főszereplőnek. Lásd C3PO és R2D2 esetét, akiket a filmekben mindenki szeret, az önálló rajzfilm sorozatukra, pedig már senki sem emlékszik vissza szívesen).
Nos, fölösleges volt minden félelmem az újonc Chris McKay filmje ugyanis egyaránt méltó a Lego Kalandhoz és a bűnüldöző bőregér 80-as éves történelméhez is. McKay-nek annak ellenére sikerült megőriznie az előző film által megteremtett „legózós hangulatot”, hogy a Lego Batman híján van egy ahhoz hasonló, élőszereplős meta-történetszálnak. Kis túlzással élve ez a film is olyan, mint ha egy gyerek Lego játszmáját vették volna fel, amelyben teljesen természetes, hogy hőseink a csata hevében, a rendelkezésre álló eszközökből építenek új járművet, vagy, hogy a klasszikus Batman gonoszok mellett más Lego készletek szereplői – mint Voldemort és Mordor sötét ura – is tiszteletét teszik. (Ez utóbbinak köszönhetően rengeteg igazán szórakoztató cameo kapott helyet a filmben, amelyeket vétek lenne lelőnöm.) Ám a Lego Batman esetében sokkal fontosabb volt, az, hogy miként nyúl hozzá a címszeplőjéhez. Sokan írták már, hogy a Lego Batman a legjobb Batman film a Sötét lovag óta és tudjátok mit: igazuk is van. McKay és a Seth Grahame-Smith által vezetett írógárda ugyanis nem csupán ismeri, de láthatólag szereti is a Denevérember mítoszát. És ez nem pusztán abban nyilvánul meg, hogy számtalan kikacsintást és utalást kapunk Batman életének fontosabb állomásaira, hanem mert ellenben Zack Snyder-rel ők tényleg értik a karaktert. A Lego Batman ugyanis éppen arról szól, hogy mi választja el Batman-t azoktól a gonosztevőktől, akikkel újra és újra fáradhatatlanul szembeszáll. Ebből a filmből egyaránt megértjük, hogy miért van szükség Robin-ra és, hogy miért fontos, hogy Batman ne lépje át azt a bizonyos vonalat. Zack Snyder elvitte a karaktert a legsötétebb, legfasisztább végletéig (csak ellenben Frank Millerrel, ő ezt nem szatírának szánta) McKay és alkotó társai pedig sikerrel visszahozták onnan, és újra szerethető hőssé tették. Korábban úgy jellemeztem a filmet, mint ha felvették volna azt, ahogy valaki Legoval játszik. Ezt azonban csupán az atmoszférára igaz, a történet azért ennél szerencsére jóval kidolgozottabb és átgondoltabb.
Ellenben ugyanis a Denevérember legutóbbi élőszereplős kalandjával, miközben Gotham City építőkockáira hullása alatt a karakterek sem sikkadnak el. A Lego Batman – gyerekfilmhez képest – egészen mélyre ereszkedik a köpenyes igazságosztó elméjében. A készítők ugyanis arra használták legambiciózusabb blockbuster mozikhoz is méltó premisszát (amiben Joker összegyűjti a világ legveszélyesebb fő gonoszait, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon az ősellenségével), hogy bemutassa nekünk a címszereplőjének legrégebbi ellenségeihez és szövetségeseihez fűződő kapcsolatát. Azt, hogy Joker nélkül nincs értelme Batmannek lenni (és vice versa), illetve, hogy társak nélkül a világ legjobb detektívje milyen gyorsan a sötét oldalon találná magát. Ez által, pedig a Lego Batman lényege nem is a pizsamás hősök megalomán városrombolásba ágyazott önmarcangolása, hanem a család és a barátok fontossága. Az, hogy hiába menő Magányos Farkasnak lenni, együtt többet tehetünk a világért, mint külön-külön. (Ez pedig egy olyan dolog, amire úgy vélem nem árt emlékeztetni minket ebben a sokszor komor és gyűlöletteljes világunkban).
Látványos, tartalmas, csupa szív animációs kaland ez. Az egyetlen (egészen) apró hibának talán csak annyit tudnék felhozni, hogy a Lego Kalandhoz képest néhol kissé infantilisebb, erőltetettebb (illetve itt-ott enyhén önismétlő) volt a humora. Ám, ezek a pillanatok mennyiségükben is eltörpülnek, azokhoz képest, amikor hangosan felröhögtem. (Nem egyszer érződik, hogy a Robot Chicken egyik rendezője felel a filmért.) Az, hogy nem minden poén ül részben valószínűleg a fordítás hibája is lehet. Bár a szinkron alapvetően nem sikerült rosszul (minden hang telitalálat), már csak a dalok miatt is érdemes lesz, mielőbb eredeti hanggal is megnéznem a filmet. A depressziós és komor szuperhősök korában pedig (akik lassan már szívesebben harcolnak egymással, mint az ellenségeikkel) már roppant jól esett egy olyan szuperhős film, ami merte önmagát nem komolyan venni. (A Lego Batman-t még a Deadpoolnál is jobban áthatja az önirónia!). Aki szerint Batman csak sötét és komor lehet (amit ellenben a gyerekes Marvellel muszáj komolyan venni), az nem fogja szeretni ezt a filmet. Ám a Denevérember azon rajongói, akik nemcsak ismerik a karaktert, de még humorérzékük is van, imádni fogják a Lego Batmant (Csakúgy, ahogyan a 10-en éves gyerekek, vagy bárki, aki vevő egy roppant szórakoztató animációs filmre.) Így részemről sem kérdés, hogy ez bizony 8 (nagyon is működő) cápariasztó bat-spray a 10-ből. NANANA menjetek moziba!
A Lego Batman – A film teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán