The Edge of Seventeen (2016)
2017. február 08. írta: danialves

The Edge of Seventeen (2016)

A The Edge of Seventeent kritikái az utóbbi évek egyik legjobb felnövéstörténeteként és indie-filmjeként harangozták be, és aki látta remek előzetesét (amelyet pont azért nem ajánlanék megnézésre, mert borzasztó sokat lelő belőle), azok maguk is meggyőződhettek arról, hogy nem indokolatlan a hype. (Természetesen a magyar forgalmazók szokás szerint résen voltak és megvédték a hazai tizenéveseket arról, hogy a húszezredik Twilight- és Éhezők viadala-klón értelmi szintjét meghaladó filmet lássanak...) Összességében azonban korántsem ilyen egyszerű a helyzet, Kelly Fremon Craig debütáló filmje ugyanis maga is egyfajta kamaszlányos szégyenlősséggel prezentálja magát.edgeof.jpg

A The Edge of Seventeen rendkívül kétarcú film, egyrészt tényleg az utóbbi időben tömegével érkező indie-felnövéstörténeteket felrázó eredetiséget és ötletes humort látni benne, ami könnyedsége ellenére a The Perks of Being a Wallflowert vagy a The Spectacular Now-t idéző mondanivalóval párosul. Másrészről viszont Craig sokszor látványosan görcsösen dolgozik azon, hogy az amerikai indie vígjátékokra olyannyira jellemző bizarr karaktereket és szituációkat megteremtse, hogy többnyire éppen az azonosulás lehetősége és a hitelesség veszik el ezekből a jelenetekből és figurákból. A mesterkéltség pedig hozza magával a kiszámíthatóságot, hiszen így a rendezőnő akaratlanul is a független komédiák és a felnövéstörténetek kliséi felé gyalogol, fáradt kötelező körökre redukálva saját frissességét.

A főszereplő Nadine-nek például muszáj ugyanazokat a banális hibákat elkövetnie, mint az összes tinifilm főszereplőjének, miközben megigéző, de sekélyes és nem túl vonzó, de valójában kincset érő srácok közül válogathat kizárólag, egyetlen barátnőjét leszámítva kortársai csak egyetlen megjegyzést érdemelnek, miszerint mind komplett idióták. Ugyanakkor szerencsére nem sikerül mindent sablonná változtatnia, a végeredmény élvezhetőségéhez elengedő marad Craig őszinteségéből és szellemességéből, amit stábja és színészei is jól segítenek. Hailee Steinfeld hibátlanul hozza az önbizalomhiányos kamaszt, szócsatái Woody Harrelsonnal, illetve a testvérét alakító Blake Jennerrel (Everybody Wants Some!!) pedig a The Edge of Seventeen sava-borsát adják. A humor mögé tekintve pedig jó pár drámai réteget felfedezhetünk kezdve a tinédzsereket feszítő kételyektől az önzetlenségen és az empátián keresztül történő felnövésen át a tragédiák feldolgozásáig.edgeofseventeen_03.jpg

Alapvetően tehát nem mondanám rossz filmélménynek a The Edge of Seventeent, azonban látva, hogy mire képes Kelly Fremon Craig, én sokkal többet vártam volna alkotásától. De teljesen érthető, hogy debütáló rendezőként maga is olyan, mint egy bizonytalan, szégyenlős kamasz: hiába van számos izgalmas és figyelemre méltó tulajdonsága, nem meri felvállalni magát, és inkább megpróbál minél jobban belesimulni a fősodorba.

7,5/10

A The Edge of Seventeen teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr212185056

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AldoWinnfield 2017.02.08. 12:37:47

Én nagyon lazán dobnék neki egy kilencest. Fantasztikus szvsz.

Zirowe 2017.02.09. 08:59:37

Szörnyű volt a csaj vergődése, egyetlen pozitívum Woody volt, de ő meg nem kapott elég időt.

Father Merrin 2017.05.01. 16:44:04

Többé-kevésbé egyetértünk, én viszont lefelé kerekíteném az értékelést, hetesre. A legnagyobb problémám a filmmel pont az volt, ami egy rakás hasonló témájú filmmel: hogy hiányzik belőle a dráma vagy szimplán egy műdráma viszi előre a cselekményt (ellentétben a Perks...-el, ahol viszont kemény, húsba vágó drámát kapunk, de említhetnénk akár a Breakfast club-ot is). A főszereplő lány (aki újfent a tipikus pocsékul öltöztetett és sminkelt, de amúgy az átlagnál szebb lány) belsőjéről semmi nem derül ki azon kívül, hogy baja van a családjával, meg úgy általában a világon mindenkivel. Ezt megfejelik azzal, hogy magáról a világról, illetve a lány környezetéről se tudunk meg semmit (lásd össz-vissz egy tanárt látunk az egész filmben, vagy hogy az osztálytársai csak díszletek). Az apjával való kapcsolata elmaszatolt, annak halála pedig egy takaró, semmi más (ebből a szempontból a Woody Harrelsonnal való egyik jelenete remekül összefoglalja a fő problémát, mikor a tanár közli, hogy az apja halálának indoka max. egy évig elfogadható indokként). Az egész film lényegében kommunikációra képtelen emberek botladozása egyik jelenetről a másikra, mígnem az író rá nem unt az egészre és az utolsó jelenetre a főszereplő egy 180 fokos fordulattal kedves, problémamentes tinédzserré válik, míg az anyja hirtelen lenyugszik és meg tud bízni a lányában. I think we can do better than that...
Megmondom őszintén én egy erős, drámai befejezést vártam, ehhez képest, olcsó, rózsaszín happy end lett a vége, ahogy hiányoltam azt is, hogy az apapótléknak odakent Bruner-rel való kapcsolatát is mélyítik, de ebből se lett semmi.

Akkor miért a hét? Egyrészt a rendezés, másrészt a színészek miatt. Kelly Fremon Craig elsőfilmesként igen impozáns munkát végzett, remélem ezen a vonalon marad és később tisztességesebb forgatókönyvvel támogatják meg. Hailee Steinfeld remek Nadine szerepében. nekem kicsit Ellen Page-re emlékeztetett. Woody Harrelson még ha robotpilótán is, de meggyőzően hozza a kissé cinikus tanárt. Miattuk szerethető és élvezhető a film és miattuk ajánlható.
süti beállítások módosítása