Villámkritikák: 4 légy a szürke bársonyon, Az erdei fantom, A temetőre épült ház
2017. február 07. írta: Werewolfrulez

Villámkritikák: 4 légy a szürke bársonyon, Az erdei fantom, A temetőre épült ház

három tökéletlenségében is élvezhető retro-horror

moovee-four_flies_1080_mkv_snapshot_00_03_34_2012_02_18_17_31_04.jpg

4 légy a szürke bársonyon /4 mosche di velluto grigio (1971)

Az 1970-1990 közötti periódusában alkotó Dario Argentót nem szokás szidni, tekintettel arra, hogy a legendás olasz horrorrendező ekkoriban a fő zsánerében nem igazán tudott hibázni, és egyébként csak úgy mellékesen tökélyre vitte a jellegzetesen olasz krimi-thriller, a giallo műfaját is. Sajnos azonban január elején a korai Argento-műveket érintő elmaradásaimat pótolgatva belefutottam a direktor klasszikus állat-trilógiájának harmadik - és szerény véleményem szerint leggyengébb - részébe, amelyet még én sem tudtam fenntartások nélkül, egyértelműen pozitívnak megítélni. A 4 légy a szürke bársonyon című giallo ugyanis valahogy nem áll össze kerek egésszé, végig egyfajta sajátos kettősség jellemzi, ami megzavarja a befogadói élményt. Remek ötletek és emlékezetes szereplők bukkannak fel benne, de zavaró bugyutaságok, és oda nem illő humoros megoldások húzzák le ezeket a momentumokat.

A kezdetben csak zsaroló, babamaszk mögé rejtőző, később pedig gyilkoló figura ténykedése hozza az Argento-standardokat, a támadó szemszögéből felvett pillanatok szokás szerint ütősek és kegyetlenek. A gyilkos motivációja azonban számomra nem volt hihető, a kilétére fényt derítő végjáték már-már hiteltelenítette a korábban történeteket. A hitetlenkedésemet a címben felbukkanó négy légyhez köthető áltudományos nyomozati eljárás is növelte, aminek a parasztvakító jellege már szabályosan dühített. A főszereplő jazzdobos Roberto (Michael Brandon felejthető alakítást hoz) karaktere sajnos jellegtelen (mondjuk ki: töketlen) volt, helyette nekem inkább a mellékszereplőként felbukkanó Bud Spencer alakja maradt meg, akit itt szerényen csak Dio-nak (Isten) becéznek - a szerepe ugyan csak egy-két komikus pillanatra, néhány tanácsra és egy deus ex machinára korlátozódik, de akkor is feldobta a filmet. Ennio Morricone mára kissé furának ható, dob-orinentált progresszív jazz/rock zenéje nem varázsolt el igazán, bár nagyon jól reflektált a főszereplő zenész személyére. Franco Di Giacomo operatőrnek köszönhetően kapunk néhány igazán érdekes képi megoldást (pl. a főcímnél a gitár belsejéből felvett szegmenst), valamint ügyes a filmben refrénszerűen visszatérő, és a lezáráskor kiteljesedő lefejezés-motívum is, ámde összességében ez az alkotás korántsem olyan kiforrott, és nem is nyújt annyit, mint Argento későbbi művei.

Mondjuk az ezredfordulós, trash-jellegű Argento horroroknál még így is fényévekkel jobb.

6/10

A 4 légy a szürke bársonyon teljes adatlapja a MAFAB oldalán

burning1.jpg

Az erdei fantom / The Burning (1981)

Az erdei fantom azért jóval egyszerűbb téma, mint a 4 légy. Ez egy olyan klasszikus, jó véres, "nyáritáborban-fiatalokat-gyilkolós" slasher, ami láthatóan nem megreformálni akarta a műfajt, csak meglovagolni. Még 1981-ben született, amikor is dübörgött a kaszabolós mozik hulláma, és ez bizony meg is látszik rajta (jó és rossz értelemben egyaránt). A filmet az a Tony Maylam rendezte, akinek a leghíresebb alkotása az Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve című, abszolút B kategóriás kultretek Rutger Hauerrel. Ez alapján a rutinosabbak már tudhatják is, hogy mire számíthatnak: igénytelen szórakozásra a javából.

Az erdei fantom esetében nem lehet következetesen végigondolt slasher koncepcióról beszélni (nem csak akkor halsz meg, ha szexelsz/bűnös vagy, illetve akkor is életben maradhatsz, ha szexelsz/bűnös vagy), nincs értékelhető színészi játék, viszont van jó nagy adag '80-as évekbeli életérzes, némi cici meg egyéb indokolatlan szexuális tartalom, és persze sokkolóan kegyetlen vérengzés. Cropsy, a ropogósra égett, hatalmas sövényvágó ollóval támadó gyilkos karaktere - bár összességében nem egy nagy eresztés - tökéletesen beleillik a klasszikus slasher ikonok sorába, és pompásan hozza a szokásos, múltban gyökeredző, a jelenben túlkompenzáló könyörtelen-hangtalan gyilkológép figuráját.

Ugyan bőségesen találhatóak a filmben ordas baromságok - főként a vágás (pl. a végjátékban Cropy egyszerre szorítja az egyik szereplő torkát és lángszórózik öt méterrel odébb) és a trükkök (pl. a nyitó égési jelenetnél egyértelműen látszik a kaszkadőr védőruhája, sisakostul) terén, plusz a forgatókönyv is okod ad nem egy face palmra - , azért az igencsak "horrorgazmikus" csónakos gyilkosság jelenetért és a hasonszőrű pillanatokért mindenképpen érdemes megtekinteni ezt a bűnös élvezetként aposztrofálható alkotást.

6,5/10

Az erdei fantom teljes adatlapja a MAFAB oldalán.

house_by_the_cemetery_blu-ray_21.jpg

A temetőre épült ház / Quella villa accanto al cimitero (1981)

A minap a Bloodsucking Zombies From Outer Space elnevezésű osztrák horrorpunk/psychobilly csapat Dr. Freudstein című dalát hallgatva rádöbbentem, hogy szégyenszemre még nem nem láttam az olasz Lucio Fulci A temetőre épült ház című kulthorrorját. Rögtön pótoltam is a mulasztást - hát így utólag belegondolva azért nem kellett volna annyira sietnem... ez a film ugyanis a rendező nemhivatalos "halott" (avagy Pokol kapui)-trilógiájának legkevésébé meggyőző darabja, és álláspontom szerint nem nyújt a trilógia másik két részéhez, a The Beyondhoz vagy a City of the Living Deadhez mérhető élményt.

Pedig itt is megvan szinte minden, ami olyan jellemzően Fulci: sajátosan "okkult" feeling, zoomolások tömege, a mélység-élességgel való játszadozás, tocsogó gore, retkesszar színészi játék, logikai összefüggésektől szinte teljesen mentes történet, és a - Fabio Frizzi helyett ezúttal Walter Rizzati (Én a vízilovakkal vagyok) által komponált - szokás szerint igencsak karakteres zene. Azonban igazán emblematikus jelenetek most nem láthatóak (sehol egy The Beyond-szintű elképesztő lezárás, vagy egy Zombi 2-féle zombi vs. cápa összecsapás), és itt a legtöbb Fulci-kézjegy is gyengébben funkcionál, mint az olasz mester fentebb említett remeklései során. A vérengzés a direktorhoz képest kissé fantáziátlan, hiszen pl. a rendező védjegyének számító szemkiszúrást most nem láthatunk, és különösebben emlékezetes halálnemekkel sem találkozhatunk (ellenben van pl. abszolút trash módon széttrancsírozott gumidenevér...). A színészek ezúttal is ripacskodnak, plusz helyet kapott egy iszonyú idegesítő gyerekszínész - név szerint Giovanni Frezza - is a stábban. A hangvágás valami elképesztően borzalmas, amit pl. a kisgyerek hüppögésével csináltak a végjáték hangsávjában, az felér egy audio eszközökkel végrehajtott élve megnyúzással. A történet kuszasága kapcsán a bullshit lezárás is elég rossz szájízt hagy a nézőben.

A Bloodsucking Zombies...-dalban említett Dr. Freudstein (aki kb. Frankenstein és szörnye is egyben) pincemélyben lakó, megállíthatatlan alakja azért elég jól hozza a borzalmakat, és jellegzetes, se élő, se holt megjelenése mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy ne negatív, csak erős közepes élményként kategorizáljuk be a filmet. Aki még nem találkozott Fulci munkásságával, az szerintem ne ezzel a filmmel kezdjen. Vagy legalább ne színjózanul ugorjon neki.

6/10

A temetőre épült ház teljes adatlapja a MAFAB oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr7712172446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása