Cormac McCarthy egyik legnagyobb hatású művét, ezt a gazdag keresztény szimbolikával rendelkező posztapokaliptikus regényt valószínűleg senkinek nem kell bemutatnom, hiszen legalábbis a filmadaptáció révén rengetegen ismerik. Aki pedig találkozott már vele, az garantáltan nem felejtette el ezt a szörnyűségekkel terhelt, de végeredményben mégis reményteli alkotást.

John Hillcoat filmje esetében egy kifejezetten hű feldolgozásról beszélhetünk, a regény szinte összes lényegi pillanata érintetlen formában került át a vászonra, mindössze néhány kisebb epizód maradt ki a mozógképes verzióból. (Ez nem meglepő annak fényében, hogy viszonylag rövid könyvről van szó.) Ennek megfelelően pedig hatásában is hasonló, leszámítva természetesen a formátumból eredő különbségeket: egy könyvből sokkal könnyebben ki lehet lépni (és valószínűleg ki is lépünk, ha nem egy szuszra olvassuk el), így az atmoszféra kevésbé fojtogató, kevésbé üli meg a lelkünket, azonban a számos érzékletes részlettel, az apa gondolatainak feltárásával sokkal hatásosabbnak bizonyulnak egyes mozzanatok.

McCarthy végeredményben semmi mást nem tesz, mint szédületesen elegáns, aprólékos és világa szürkesége ellenére is színes módon illusztrálja szereplői pokoljárását. Az útban nincs hatásvadász szenvedés, erőszakkal kicsikart tragédia, de a szerző nem is bánik kesztyűs kézzel olvasójával, nem kíméli meg szemérmesen a fájdalomtól. Ezt kiválóan pontozza alá védjegye, a vesszőket teljes mértékben nélkülöző stílusa, ami azonban magyarul sajnos sokkal inkább frusztráló, mint a központozásra eleve sokkal kevésbé támaszkodó angol nyelvben, és a kívánt monotonitásérzet mellé az összetett mondatok állandó újraolvasásának és -értelmezésének kényszerét hozza magával. Amiből pedig jó néhány adódik, hiszen a szűkszavú párbeszédeket leszámítva szinte csak leíró jellegű szövegekkel találkozunk (így azoknak egyértelműen nem ajánlott, akik már A gyűrűk urát is unták).

Ugyanakkor érzésem szerint McCarthy célja nem is egy magával ragadó narratíva, egy nagyívű utazás megalkotása volt a célja, sőt, Az út kifejezetten statikus történet, ha erre fókuszálunk. Azonban ha tényleg át tud hatni minket a szereplőket körülvevő reménytelenség, az ennek ellenére bennük pislákoló tűz, ha nemcsak értjük, de érezzük is az apa és a fiú elharapott, fájdalmasan kibukó félmondatait, akkor már nem csak egy szívfacsaró tragédiával állunk szemben. De az is igaz, hogy nem mindig és nem mindenkinek fog sikerülni a szinte olvashatatlan mondatok és a lélekölő atmoszféra részévé válni.

Az út tehát sok szempontból nem kellemes olvasmány, de jórészt abból a fajtából, amely tudatosan próbálja kimozdítani komfortzónájából olvasóját. Egy irodalmi remekmű, egy utánozhatatlan stílusú és atmoszférájú írás, így még annak ellenére is ajánlott darab, hogy a film ismeretében újdonságot vagy különlegességet alig tartalmaz és sokaknál talán a regény is maradna alul ebben az összevetésben.