Milyen lenne, ha Piroska nem akarta volna megbántani a farkast? Ha Babszem Jankó története valójában az óriásokkal kapcsolatos előítéletekről szólna? És ha minden királyfi egy kizsákmányoló patriarchiát képviselne? A Politikailag korrekt esti mesék ezekre a kérdésekre adnak választ, a klasszikus történetek zseniális újraértelmezésével. Nagy megdöbbenésemre azonban James Finn Garner nem az aktuális divatokra reagált, legalábbis abban az értelemben, hogy művei már több, mint 20 évvel ezelőtt születtek - ennek ellenére állják meg a helyüket a mai napig.
Nehéz lenne egységesen jellemeznem a kötetben találhat történeteket: Garner novellái 1-2 oldalas poénoktól azoknál 3-4-szer hosszabb eposzokig terjednek, hol hosszú disclaimereket ír, nehogy megsértse valamelyik szereplőjét, hol maga is a politikai inkorrektség hibájába esik, egyszer lelkiismeretesen viszi végig a mesék klasszikus narratíváját, máskor pedig már a közepén egy bizarr fordulattal lezárja őket. Ez a fésületlen következetlenség pedig lehet, hogy első látásra zavaró, de végeredményben ez is a mániákus görcsösséget kifigurázó humor részének tekinthető. A Politically Correct Bedtime Stories egy tökéletes példája annak, amikor a szatíra nem kényszeresen reagálni vágyik egy jelenségre, hanem lazán, szinte improvizatív jelleget teret hagy a témából fakadó összes ötletre. Garner ezzel lépi át a klasszikusok modernizálásában jelenlévő humorforrást, amellyel rengetegen próbálkoztak - szerintem egy-egy unalmasabb irodalomórán mi magunk is.
A második részről azonban ennek éppen az ellenkezője mondható el, a szerző ezt a művét már a megrendelésre gyártott folytatások mechanikusságával közelítette meg, kínosan ügyelve arra, hogy minél alaposabban a polkorrektségre jellemző jelenségek minél szélesebb körét állítsa pellengérre. Szórakoztató helyett már inkább fárasztónak bizonyuló, terjengős gondolataiból éppen az a könnyedség veszett el, amely első művét naggyá tette, ráadásul igyekezete ellenére egyes meséinek semmi köze nincs a PC-divathoz: mindössze modern átiratok, amelyek az antik és a kortárs trendek szembeállításából próbálnak humort kicsikarni. Ahogy haladunk előre a könyvben, úgy lesz egyre kevesebb az ötlet és egyre több a séma - vagy talán azokba a sablonokba fáradunk bele mi is, amelyek az első részben még frissnek tűntek.
A Politically Correct Bedtime Stories tehát arra az alapigazságra bizonyíték, hogy egyes vicceket nem érdemes túlhúzni, túlcifrázni. Garner elképzelése hibátlanul működött, amíg csak egy láthatóan félig-meddig önszórakoztató jelleggel is íródott poén volt, amint azonban megjelent benne a görcsös megfelelni vágyás, a mély szatíra alkotásának igénye, kiveszett belőle az a természetesség, amely eleinte magával ragadott. A politikailag korrekt esti mesékkel tehát érdemes egy próbát tenni, de ha túl sokat fogyasztunk belőle, a szerzőhöz hasonlóan előbb-utóbb mi is meg fogunk csömörleni.
