Az összes írásom itt olvasható

2015-ben megtekintett filmjeim listája, pontozással

2016-ban megtekintett filmjeim listája, pontozással

(Félkövér: 2017-es filmek, Dőlt: újranézések, aláhúzott: mozivetítés)

Filmek

Rendes fickók (Nice Guys  r.: Shane Black - 2017): Shane Black nem hazudtolta meg magát, a Rendes fickók ugyanis egy tőle megszokott pörgős tempójú, remeke karakterek és frappáns dialógusok köré felépített 80-as/90-es évekbeli haver (akció)-vígjáték. Gosling, Crowe és a kvázi újonc Angourie Rice egyaránt remekelnek, a 70-es évekbe helyezett cselekmény (annak ellenére, hogy a nyomozásban sokszor a véletlennek a meghatározóak) pedig, mintha összeszedettebb és fokuszáltabb lenne, mint a Kiss, Kiss, Bang, Bang esetében. Mindennek és a korszakból is adódó atmoszférának köszönhetően a 2016-s év egyik legszórakoztatóbb és legszerethetőbb filmje. 8,5/10

Modern Idők (Modern Times r.: Charlie Chaplin - 1936): Mit lehet elmondani, amit még nem mondtak el? Az első fele kétségkívül zseniális. Nem csak vicces, de mai szemmel is aktuális és releváns problémákat boncolgat (Chaplin kaszkadőri géniuszáról nem is beszélve). Az az igazság, hogy Chaplin olyan magasra helyezte a lécet, hogy a film második felében szerintem már nem is sikerült megugrania azt. A főszereplő börtönbeli szabadulása után jelentősen leül a cselekmény, a végére pedig önismétlővé válik. (Igaz a feldolgozott témák, és mondanivaló miatt - hogyan öröli fel a kisembert a 20. század, a kilátástalan munka és miként válik a politika bábjává, újra és újra - még akár indokolt is lehet ez a repetitivitás.) De szerintem az sem véletlen, hogy a filmről nem az áruházi vagy az éttermi, hanem a nyitó gyárban játszodó jelenetek jutnak rögtön eszébe.

Beépülve: Az Escobar ügy (The Infiltrator - r.: Brad Furman - 2016): Szegény Cranston, továbbra sem akar neki összejönni az a mozis áttörés. Na nem, mintha a Beépülve olyan rossz film lenne, mert nem az, csak éppen az a tipikus "semmi extra". Egy viszonylag jól megírt, egy-két igazán emlékezetes jelenetet is tartalmazó, jó színészekkel előadott, de igazán az erős drámát vagy feszültséget mellőző beépülős sztori.  Ám hiába a felvetett remek téma - hogyan teszi tönkre a kamu életünk, az igazit - a valóság kötöttségei miatt Furman ebben nem tud igazán elmélyülni, ahogyan a szokásos: "beépülö –összebarátkozunk-hogyan árulom el?" konfliktus is igen felszínesen jelenik meg.  (Az is kissé furán veszi ki magát, ha a film főkonfliktusa az, hogy a beépített zsaru munkája szétzilálja a házasságát és családi életét, erre a végén kiírják: ezután még sokáig dolgozott és a felesége támogatta ebben.) Épp az a film legnagyobb hibája, hogy csak helyenként érezzük azt, hogy a főszereplőt érzelmileg/morálisan megviselné a beépülés. (A többi karakter pedig elég sematikus). De, mint mondtam nem rossz film, csak semmi extra. Cranston pedig most is kiváló, miatta érdemes is lehet megnézni.  (A magyar cím amúgy elég félrevezető, mert Escobar kb.: csak említés szintén jelenik meg a filmben.) 6,5/10

Éjféli látomás (Midnight Special r.: Jeff Nichols - 2016): Hát ez sajnos csalódás volt. Persze szép, sokszor feszült, és úgy hozza vissza Spielberg 70-es évekbeli science ficton filmjeinek a hangulatát, hogy közben nem is válik egy öncélú nosztalgia trip-é. Sajnos azonban ezek mellé már nem sikerült érdekes karaktereket is írni, igaz a színészek jók, csak éppen nincs amivel dolgozni tudnának. A karakterek többsége - legfeltűnöbben Adam Driver NSA ügynöke - csak lóg a levegőben. Az izgalmasnak  induló vallási szekta szállnak is, csak úgy hirtelen vége szakad. Szimpla thrillerként végül azért nem tudd teljesen működni, mert ahhoz sokszor túl logikátlan, több meg nem igazán van benne. Egyedül két olyan karakter szál van a filmben, ami alapján a Midnight Special szólhatna is valamiről: De, ha arról szól a film, hogy hogy találja meg az apa a hitét, az nekem azért problémás, mert nagyon utálom, ha egy karakter azután kezd hinni valamiben, miután látja azt (lásd Polar Expressz). Hiszen ez teljesen szembe megy a hit lényegével. A legkerekebbé talán akkor válik a film, ha az anya szemszögéből vizsgáljuk, aki kénytelen elengedni a gyerekét és bízni abban, hogy bárhová is kerül jó lesz neki, de ehhez sajnos az anya figurája túlságosan a háttérben van. És, persze nem feltétlenül kell minden sci-fi/thriller/road movie-nak valami magasztosról szólnia, de a Nichols folyamatosan azt érezteti, hogy itt most többről van szó, mint amit a szem lát. Ezután pedig bosszant, ha kiderül, hogy ez még sincs így. 5/10

Vaiana (Moana r.: John Musker, Ron Clements - 2016): Vicces, látványos, szellemes és roppant szerethető animációs film, amibe némi tartalom is szorult. Igaz a dalok magyarul annyira nem fogtak meg azóta  de ez már tényleg csak kukacoskodás, főleg, hogy azóta eredetiben is meghallgattam őket, és úgy sokkal jobbak. Méltó a 90-es évek Disney klasszikusaihoz. 8/10

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals r.: Tom Ford - 2016): Egy egzisztenciális/párkapcsolati dráma és az év egyik legfeszültebb thrillerjének sajátos egyvelege. Meglepően könnyen értelmezhető és befogadható film. Bevallom kissé kevésbé szájbarágósra és többrétegűre számítottam, de hála a remek színészeknek és a nagyszerű atmoszférának, ez így sem volt csalódás.  8/10

Kaliforniai álom (La La Land r.: Damien Chazelle - 2016):  Valóban egy roppant hangulatos, könnyen szerethető film. Ráadásul a fülbemászó dalok és a gyönyörű fényképezés mellett Damien Chazelle még arra is ügyelt, hogy a végére ne forduljon az egész egy cukormázas giccsbe. Ritka, hogy egy ilyen film a fináléban is meg tudjon maradni a realitások talaján. Viszont minden pozitívuma ellenére, engem még sem ragadott magával annyira, hogy felhőtlenül ünnepeljem. Jó film, de a Whiplashez képest - a keserédes lezárása ellenére is - ez csak egy habkönnyű limonádé. 7/10

Mélytengeri pokol (Deepwater Horizon r.: Peter Berg - 2016): Teljesen korrekt, látványos és meglepően visszafogott katasztrófa film. A valósághoz hűen, hatásosan, az elhunytakhoz méltó módon túlzott pátosz nélkül meséli a Deepwater Horizon - korának legnagyobb olajtornya - tragédiáját. 7/10

Sully - Csoda a Hudson partján (Sully r.: Clint Eastwood - 2016): Chesley 'Sully' Sullenberger kapitány egy minden bizonnyal egy remek ember. Valódi hős, akit Tom Hanks roppant szimpatikusan alakít. Eastwood pedig rutinosan, ízlésesen, giccs és fölösleges pátosz nélkül örökítette meg a hőstettét. Akkor mégis mi a probléma? Az, hogy Sully hiába volt emberfeletti Sully (és másodpilótájának) a tette, ha a filmben nincsen valódi konfliktus. Hiszen az, hogy az ellenőrző bizottság valamiért bűnösnek akarja beállítani Sully-t, akkor is roppant erőltetettnek hatna, ha nem tudnánk, hogy a való életben kifejezetten jó fejek voltak a pilótákkal. Így pedig a Sully tulajdonképpen a Kényszerleszállás feszültségmenetes változata.  Megható és felemelő történet, csak éppen kevés egy mozifilmhez. 

A könyvelő (Accountant r.: Gavin O'Connor -  2016): Ebből John Wick-hez hasonló, új kultfilm is lehetett volna, és bár nem is indul rosszul, sajnos a fölöslegesen és bénán túlírt forgatókönyv végül lehúzza az egészet. Persze az akciójelenetek még megmenthetnek, de sajnos nem csak, hogy kevés van belőlük, de ami van az sem túl emlékezetes. Pedig Ben Affleck tényleg jó.

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine's Home for Peculiar Children r.:Tim Burton - 2016): Sajnos Burton itt-ott megvillanó kreatív vizualitása sem képes elfedni a tényt, hogy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei egy tipikus és meglehetősen érdektelen young adult kalandfilm. A legnagyobb baja azonban nem is a sablonossága vagy az egyenletlen tempója (az elején nagyon hamar próbálja ledarálni a tipikus köröket, ám ennek ellenére sem pörgős), hanem a kifejezetten antipatikus és színészileg is gyenge főszereplője. Azért a csontvázhadsereg és Eva Green miatt megérdemel egy-egy plusz pontot, de nem fogok könnyeket hullatni érte, ha nem folytatják.

A Barátságos óriás (The BFG r.:Steven Spielberg - 2016): Szép, de elképesztően üres és tartalmatlan (nosztalgikus) gyerekmese. Spielbergtől pedig főleg csalódás egy ennyire semmit mondó film. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy éppen tőle látom majd az év fingós viccét. (Persze sokat elmond a filmről, ha a legemlékezetesebb momentuma egy fingó corgi.)

Elliot, a sárkány (Pete's Dragon r.: David Lowry - 2016): Valamivel több történik benne, mint Spielberg filmjében, de alapvetően ez is egy konfliktusmentes, jórészt öncélú cukiskodás. Attól, hogy valami gyerekmese még nem feltétlenül kell tartalmatlannak és ennyire feledhetőnek lenni. Látványban viszont sokkal kevésbé érdekes, mint a BFG, így felejthetőbb is (és ugye az sem valami emlékezetes). 

A sárkány közbelép (Enter the Dragon r.: Robert Clouse - 1973): A tökéletes ponyva kalandfilm. A 70-es évek egyik kvintesszenciális alkotása, minden idők legjobb kung fu jeleneteivel. Egy blockbuster korszak előtti blockbuster, amit nem lehet nem szeretni.  KRITIKA

A vörös teknős (La tortue rouge r.: Michael Dudok de Wit - 2016): Szavak nélküli, líraian szép animációs film életről, magányról és az ember természettel való viszonyáról.

A Kaptár (Resident Evil r.: Paul W.S. Anderson - 2002): Szar.

Kaptár 2.: Apokalipszis (Resident Evil: Apocalypse r.:Alexander Witt - 2004): Lehetne bűnös élvezet, de nem az.

A Kaptár 3.: Teljes pusztulás (Resident Evil: Extinction r.: Russell Mulcahy - 2007): Meglepően korrekt. KRITIKA az első három Kaptár filmről.

A Kaptár: Túlvilág Resident Evil: Afterlife r.: Paul W.S. Anderson - 2010): Full trash.

A Kaptár: Megtorlás Resident Evil: Retribution r.: Paul W.S. Anderson - 2012): Talán a legszórakoztatóbb rész.   KRITIKA a negyedik és ötödik Kaptár filmről.

A Kaptár: Utolsó fejezet (Resident Evil: The Final Chapter r.: Paul W.S. Anderson - 2017): Konkrétan nézhetetlen szemét. KRITIKA

Trainspotting (r.: Danny Boyle - 1996): Hihetetlen őszinte film a drogról és a függőségről, és mégsem teljesen nyomasztó. Sőt a klip esztétika, a remek zenék miatt kifejezetten hangulatos. Egyszerre tudd megrázó, vicces és kényelmetlen lenni. 8/10

Lego Batman - A film (The Lego Batman Movie r.:Chris McKay - 2017): Egyaránt méltó folytatása a Lego filmnek, és nagyszerű tisztelgés Batman 80 éves karrierje elött. Az elmúlt közel 10 év legszórakoztatóbb DC filmje. Fergeteges. KRITIKA

Széttörve (Split r.: M. Night Shyamalan - 2016): James McAvoy jutalomjátéka ez a film. Ő valóban remek, maga a film egy teljesen szolid és szórakoztató thriller. Nagyjából a Visit színvonala, de annál azért érdekesebb és ambiciózusabb, csak azt nem értem miért akadtak ki az emberek a végén, amikor NINCS is benne csavar, csak bekövetkezik az, amit egészen addig épít a film. 

Holdfény - (Moonlight r.: Barry Jenkins - 2016): Valóban egyedi és különleges darab, de inkább az értem, értékelem, csak nem érzem kategória. Nekem sajnos így túlságosan epizodikus volt, úgy néz ki nekem kell valamennyi hatásvadászat a drámába, mert így elmaradt a katarzis. (Félreértés elkerülése véget: Tök jó, hogy a film egy pillanatra sem süllyed "white-guilt" giccsbe. Tragikus film, de nem nyomorpornó, hanem sikerül a realitások talaján megmaradnia. Bevallom fura is volt, hogy a rasszizmus témája nem nagyon került elő benne.) A színészek amúgy remekelnek, Naomi Harris különösen. 

Az Állampolgár (r.:Vranik Roland - 2017): Én, Daniel Blakehez hasonló realista, életszagú dráma. Kellő ízléssel, elegáns visszafogottsággal dolgozza fel a témáját. Talán az egyetlen dolog, amit hiányoltam, hogy a főszereplő bár sokszor elmondja, hogy mennyire szereti ezt az országot, nem derült ki, örültem volna, ha jobban kiderül, hogy miért. (Vagyis, hogy miért pont itt döntött anno a letelepedés és  az állampolgárság mellett, miért nem ment tovább, persze vannak erre elég konkrét utalások, de szerintem ezt kicsit jobban kilehetett volna bontani.) A film legnagyobb erénye azonban valószinüleg a roppant szimpatikus főhőse.

Az ember, akit Ovénak hívnak (En man som heter Ove r.: Hannes Holm - 2017): Talán kissé kiszámítható, de abszolút jól összerakott dráma. Sokak szerint túl csöpögőssé válik a második félidőre, de nekem működött. A színészek is remekek. Az viszont meglepett, hogy bár ismerem és kedvelem a skandináv fekete humort, itt azért volt az elején olyan, ahol nem voltam benne biztos, hogy akkor most szabad-e nevetnem. 

John Wick: 2. felvonás (John Wick: Chapter 2 r.:Chad Stahelski - 2017): Stílusban, esztétikában, látványban és hangulatban hozza az előző rész színvonalát. Sőt helyenként még felül is múlja azt. Továbbá barmira tetszett, ahogyan kibővíti ezt a bérgyilkos/gengszter univerzumot (még, ha néhol azért bőven túlzásnak érződött, de hát ez sosem akart realisztikus film lenni), illetve a mellékszereplők is nagyszerűek voltak. Ám sztoriban  továbbra sem érzem indokoltnak, a folytatást. Azért nem vészes, és örülök, hogy nem a Másnaposok/Taken megoldását választották, hogy gyakorlatilag remakelik az első részt, ám így is hiányzik belőle az érzelmi töltet, bár Wick most sebezhetőbb hős, mint az előzményben, mivel csak racionális és nem érzelmi motivációi vannak talán kevésbé emberi. (Illetve talán jobb - és kerekebb - lett volna, ha Wick meghal a végén, de hát ugye mindenből kell minimum egy trilógia). Viszont minden fanyalgásom ellenére is remekül szórakoztam rajta, szóval ott leszek a harmadik résznél is. 

Logan - Farkas (Logan r.: James Mangold - 2017): Az utóbbi évek legnagyobb lépése a szuperhősfilmek "felnőtté válásának" irányába. Vannak hibái (tényleg jobban hathatott volna, ha van egy konkrétan ezt felvezető X-Men/Wolverine film), de végre itt egy tényleg a karakterekre fókuszáló, szikár, visszafogott és tragikus "szuperhős" film. (Kár, hogy a gonoszok most sem lett túl emlékezetesek és a motivációik is eléggé sablonosak. Erősebb lett volna a film, ha a fő gonosznak is személyesebb céljai vannak.)

Kojot (r.: Kostyál Márk - 2017): Igazi hungaroploitation. Szikár, kemény és eléggé lehangoló. A második felére talán kissé veszít az erejéből, de így is remek film. Remekül alkalmazza a western hangulati elemeit úgy, hogy a film végig érezhetően, ízig-vérig magyar maradjon. Ráadásul talán ez az első magyar filmem, ahol feltünt, hogy milyen jó a zene, remélem elérhető lesz majd valahol. Még ilyet!

Páncélba zárt szellem (Kokaku kidotai r.: Oshii Mamoru - 1995): Igazán különleges, hipnotikus és filozofikus anime az identitásról, és arról, hogy mit tesz minket emberré (és tudd is erről érdekeset mondani). Annak ellenére, hogy részben ez ihlette a Mátrixot is, maga a film sokkal közelebb áll a Szárnyas fejvadászhoz. Vannak ugyan benne remek akciók, de a cselekmény tempója inkább kimért. Az elején kissé elveszettnek éreztem magam a film világában, de hamar ráhangolódtam és utána imádtam. A zene is remek, ami sokat add a film költői atmoszférájához.  

Szökés Alcatrazból (Escape from Alcatraz r.: Don Siegel - 1979): Nem a Siegel-Eastwood páros legemlékezetesebb filmje, de így is egy abszolút élvezetes börtönös kalandmozi. A legnagyobb hibája, a kissé egysíkú/statikus karakterei (a főszereplőről ha két mondatot tudunk meg, persze Eastwood így is remek), így egy kissé megfilmesített Wikipedia szócikk hangulata van: megtudjuk, hogyan történt a híres szökés, de nincs mögötte igazán erős/katartikus dráma. A suspense azonban müködik, így ennek ellenére sem fullad unalomba. 3/5

King Kong (r.: Ernest B. Schoedsack és Merian C. Cooper - 1931): Technikailag elképesztő teljesítmény ez a film, lenyűgözőek a film megoldásai. Persze 86 évvel később nézve koránt sem ugyan az az élmény, mint akkor lehetett, de a film a mai napig müködik, hála a karaktereinek/színészeinek és a remek atmoszférájának. Csak az lepett meg egy kicsit, hogy ebben sokkal gonoszabb/állatiasabb Kong (tök kegyetlenül lemészárol/elfogyaszt olyanokat, akik nem jelentenek rá igazi veszélyt) és a nő-Kong szerelmi(?) viszony sem olyan hangsúlyos, mint a Jackson féle feldolgozásban. (De már csak ezért is tartom jó remakenek, mert bár hű az eredetihez, nem szolgai másolat, hanem hozzá add valamit.) Kalandfilmként azonban elsőosztályú. 

Kong: Koponya Sziget (Kong: Skull Island r.: Jordan Vogt-Roberts - 2017): Lehet, hogy mindegyik karaktere abszolút papirmasé, és egyiknek sincsen normális (de minimális is alig akad) fejlődési íve, de kit érdekel, ha közben eszméletlenül látványos és szórakoztató minden más. Erős egyedi hangulat (remek zeneválasztás!), észveszejtő akciók és többségében remek színészek, akik rutinból eladják nekünk az egydimenziós figuráikat. Kong maga pedig egyszerűen lehengerlő. Ez nem látványfilm, ez HOLY SHIT LÁTVÁNYfilm. Ez után alig tudom majd kivárni a Kong vs Godzillát. 4/5  

Szerelmi vérszomj (Lo strano vizio della Signora Wardh r.: Sergio Martino - 1971): Baromi hangulatos, és végig roppant szórakoztató müfaji kavalkád. Nem pusztán Martino többi filmjéhez, de a giallo müfajhoz is rendesen meghozta a kedvem.  KRITIKA

A szent, a gonosz és a motoros (Reza a Lenda r.: Homero Olivetto - 2016): Papiron tök jól hangzik ez a Jodrowsky Mad Max, de sajna egyik aspektusában sem igazán jó. Ahhoz, hogy posztapokaliptikus atmoszférájú neowesternként működjön nem elég szikár, és túlságosan is érződik rajta az alacsony költségvetés. Persze én lennék az utolsó, aki a ráfordított pénzösszeg arányában ítélném meg egy film értékeit, de sajnos Homero Olivetto túlságosan kezdő rendező ahhoz, hogy elrejtése a pedig kifejezetten olcsónak ható, és roppant vérszegény akciókat tudott csak kihozni. És, bár vannak a filmben hangulatos részek, annyira sajnos nem egyedi, hogy ez feledtesse velünk a tényt, hogy egy kvázi amatőr filmet láttunk. Mind ezt sajnos a mögöttes tartalom sem menti meg, mert bár a lezárás - anti-vallásos - fricskája lehetne érdekes, de a szereplők idáig vezető spirituális útja nem elég kidolgozott. Ahelyett, hogy egy rendező egyéni víziója, mondanivalója köszönne vissza a vászonról, A szent, a gonosz és a motoros inkább kelti azt a hangulatot, hogy a készítőnek tetszett az El Topo és a Mad Max, így fogta és ötvözte őket, csak ahhoz már nem volt elég tehetséges, hogy előbbihez hasonló, meghökkentő és elgondolkodtató tartalommal ruházza fel az utóbbi örült, kiábrándult világát és veszettül látványos akcióit. A mix érdekes, de a kivételezés sajnos olyan szegényes, hogy a koncepció és a hangulat önmagában már nem tudják megmenteni. 2/5

Nyers (Grave/Raw r.: Julia Ducournau - 2016): Roppant egyedi/furcsa, horrorba/fekete komédiába ágyazott felnövéstörténet. (Bár csak a kannibalizmus ábrázolása miatt horror.) Tetszett.

Kereszttűz (r.: Ben Wheatley - 2016): Kiderült, hogy Ben Wheatley képes olyan filmet is készíteni, amely nem olvasztja le totálisan a nézője agyát. Ráadásul nem is áll neki rosszul. A Free Fire határozottan az év eddigi legkellemesebb meglepetése. Remek színészek által megformált, harsány, karikatúraszerű karakterek ölik egymást (néhol egészen véres módokon) másfél órán keresztül. Ez pedig épp olyan, amilyennek hangzik: pofátlanul morbid, de legalább annyira humoros és szórakoztató akcióvígjáték. Avagy ilyen lett volna a Kutyaszorítóban, ha minden szereplője istentelenül bekokainozik a film előtt. Feszült, vicces, pörgős (az egész film kvázi egy nagy, egyszerre roppant nyers és mulatságos akció jelenet), stílusos és a sztorija egyszerűsége ellenére is frissnek érződő gengszter komédia, amiről tényleg nem értem, hogy miért nem lehet szélesebb körben is bemutatni.

Árnyak ideje (The Age of Shadows r.:Jee-woon Kim - 2016): Méltó párdarabja a tavalyi Titanic fesztiválon is vetített Bérgyilkosságnak. Bár a két film története roppant hasonló (a két világháború között koreai felkelők szállnak szembe az elnyomó japán rezsimmel), épp az által egészítik ki tökéletesen egymást, hogy teljesen más hangulatban dolgozzák fel a témájukat. Míg ugyanis Dong-hoon Choi filmje egy Piszkos tizenkettőt idéző, akciódús kalandfilm, addig az Árnyak ideje ennek éppen az ellenkezője: egy fordulatos, a hossza ellenére is végig feszült thriller, ahol bár a remekül épített suspense időről időre véres leszámolásokban teljesedik ki, a lényeg ezúttal nem a géppisztoly párbajokban rejlik, hanem abban, hogy melyik fél keveri jobban a hírszerzés kártyáit. (Néhol kissé bele is zavarodtam az egymás folyamatos átverésébe, de azért bőven nem követhetetlen ez, és a végére nagyon szépen összeáll minden). A mesterien szőtt cselekmény, és a szikár (és húsbavágó) akciók után meg szinte már csak hab a tortán Kang-ho Song (Szong Gangho) fantasztikus alakítása.

Ne zaklasd a kiskacsát! (Non si sevizia un paperino  r.: Lucio Fulci - 1972): Hangulatos, szórakozató, de meglepően vértelen és szemérmes giallo.

Némaság (Silence r.: Martin Scorsese – 2016): Lassú, de abszolút magával ragadó spirituális utazás. Nem olyan katartikus és letaglózó, mint a Krisztus utolsó megkísértése, de így is bőven megéri minden ráfordított perc. Gyönyörű és tartalmas film a hittérítésről, kolonozácíóról és a hitt megéléséről. (Mondjuk a vége bizonyos szemszögből nézve morálisan igen csak megkérdőjelezhető.) Remek színészekkel és szenzációs fényképezéssel. (Illetve már csak azért is érdekes, mert egy olyan kort/eseményt mutat be, amit filmen ritkán láttunk. Igaz, lehet, hogy aki valamennyire tisztában van a film történetének történelmi hátterével jobban fogja érteni.) Mindenképpen újranézendő.

Halálos Iramban 8 (The Fate of the Furious r.: F. Gary Gray – 2017): Meh. Már az előző is nagyon kínos volt, és őszintén nem érzem, hogy ez bármennyivel is rosszabb lenne, leszámítva, hogy egyre kevésbé érdekes ez az egész formula.  Ez már túl hosszú és fárasztó ahhoz, hogy rendes guilty pleasureként működjön. Hiába egyre bombasztikusabbak, látványosabbak az akciók egyre kevésbé kreatívabbak. Mivel pedig a korábbiaknál is kevésbé törődik a fizikával (Diesel most egy atomrobbanást is túlél, trikóban, az Antarktiszon), hiába a sok robbanás, teljesen érdektelen az egész. Rock, Statham és Russel hármasa továbbra is szórakoztató (Diesel), minden más önismétlő, következetlen és fárasztó. Arról nem is beszélve, hogy Statham családtaggá avatásával tényleg szembe megy a sorozat az állítólagos szellemiségével. Vagy nem, hiszen a család eddig is csak egy sokat hangoztatott lózung volt, és eddig is az volt a családba való belépésnek a legfőbb kritériuma, hogy legyél kemény és vezess jól. Bevallom, lehet, hogy magamtól fel se tűnt volna, hogy szerencsétlen Han-t meg sem említik a filmben, és egy olyan sorozatnál, ami ennyire nyomatja a „család az első” dumát talán ez a legcikibb.) Ideje lenne ezt már befejezni. Az a szomorú, hogy ha a hatodikkal véget ér, akkor lett volna egy tök szórakoztató akciófilm trilógiánk (4-6), így azonban mire véget ér ez a cirkusz, már senki nem fog rá emlékezni, hogy voltak relative jó részek is.

Tűnj el! (Get out r.: Jordan Peele – 2017): Elképzelhető, hogy a hype miatt kissé többet vártam, de ez így is az év egyik legegyedibb, legérdekesebb és legszórakoztatóbb filmje. Feszült, vicces és roppant okos horror-thriller-komédia (kiválóan működik ez mix!) Remekül forgatja ki a slasher, backwoods horror filmek alapfelvetését, miközben úgy megy szembe megy a túltolt politikai korrektség eszméjével, hogy a rasszistákat is jól felidegesítse.

Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti r.: Paolo Genovese – 2016): Zseniális. Egyszerűen zseniális.

Páncélba zár szellem (Ghost in the Shell r.: Rupert Sanders - 2017): Szerettem volna szeretni, de ez csak egy lelketlen fanservice lett.  A látvány fantasztikkus, a színészekkel sem voltak gondjaim (bár az öreg Kitano sokszor olyan volt, mint ha baromira unná az egészet, de a nagy jelenete az tényleg badass volt) és az sem baj, hogy más a sztori. Viszont az egész tartalmát teljes kilúgozták, hogy a lehető legsablonosabb - "találd meg magad" - origin storyt rakják a helyére. És, az a baj, hogy próbálnék elvonatkoztatni az eredetitől, és önmagában értékelni a filmet, de sajnos nem tudok. Nem tudok, mert ebbe a filmbe egy gramm eredetiség sem szorult. Az akciók tényleg jók, de a legemlékezetesebb pillantok, valóban azok, amik egy az egybe lettek átvéve az animéből, a sztori meg egy rosszul összerakott kliséhalmaz. (Egymás után bedobálnak magvasnak szánt mondatokat az ember-gép-öntudat témakörből, de ezek között semmi kapcsolat nincs, és bevallom, amennyire sekélyes a film gondolatisága, annyira zavaros a vége, hogy mire gondol hősünk akkor, mikor azt mondja, hogy "most már tudom mi a feladatom"). Ellen példának nézzük a Robotzsaru remaket: az is elmarad az eredetitől, de ott érzödött, hogy az alkotók akarnak valami pluszt hozzáadni, annak szellemiségét napjainkra adaptálni. És abban van annyi újdonság, hogy akár azt is el tudjam képzelni, hogy önálló filmként is készülhetett volna. De a GitS film csupán összefűzi az anime vizuálisan legjobb részeit egy közepesen koherens és abszolút semmitmondó/tartalmatlan/sekélyes sztorival. ). Ha ez a film öt-tíz évvel készül el Andridok lázadása címen, akkor mára már lehet én is, egy kisebb (B kat.) kultfilmként tekintenék rá, ám így nem tudok (sajnos) elvonatkoztatni a hipnotikus és tartalmas eredetitől. 

Power Rangers (Dean Israelite - 2017): Meh. Őszintén rosszabbra, unalmasabbra számítottam. Persze így sem igazán jó, de van egy bája. Kár, hogy ez a báj abból ered, hogy mennyire nem tudta eldönteni a film, hogy mi akar lenni. Próbáltak eltávolodni a Power Rangers camp/gagyi hangulatától, de ahhoz, hogy a drámát komolyan lehessen venni, sekélyesek a karakterek, bénák a dialógusok. Az elején amúgy roppant szórakoztató, hogy mennyire próbál a filmet komolyan venni magát, mélységet adni a karaktereknek, aztán mégis mennyire röhejes és camp marad. Tanulság vannak sztorik, amiket nem kell komolyan venni, amik akkor működnének a legjobban, ha fullba nyomják a camp esztétikát. A Power Rangers ilyen lenne. Sajna a közepén kissé leül, mert az olyan rossz, hogy már jó nem viszi el, de a vége megint szórakoztató. Azért a csapat tényleg nem rossz, sőt elmondhatom, hogy ez jobb Fantasztikus négyes film, mint a fantasztikus négyes. . Lehet, inkább nézném újra ezt, mint a GitS filmet. PR adaptációként valszeg jobb ez, mint a GitS GitS adaptácíóként. A Krispy Kream termékelhelyezése röhejes.

A galaxis őrzői vol. 2. (Guardians of the Galaxy Vol. 2 r.: James Gunn - 2017): Egyszerüen minden percét imádtam.Azon kevés esetek egyike, amikor a folytatások tipkus "minden legyen nagyobb" elve működik. A galaxis örzői vol. 2. ugyanis látványosabb, viccesebb és érzelmesebb, mint elődje. (De még milyen érzelmes!) Ráadásul az egyik legérdekesebb Marvel főgonosz is ebben a filmben van. Rooker pedig egy nemzeti kincs. 5/5

Arthur király: A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword r.: Guy Ritchie - 2017): Ritchie stílusa és a zene (!) valamelyest szórakoztatóvá teszik ezt az ezerszer látott (max közepesen megírt) sztorit. A legnagyobb csalódás amúgy a látvány kissé: az akciójelenetek túl gyorsak a CGI meg túl videojátékszerű, de lehet, hogy 2D-be nézve valamivel jobban nézne ki. 3/5

Délidő (High Noon r.: Fred Zinnemann - 1952): Remekül épített feszültség, nagyszerű szinészek. Tulajdonképpen hibátlan western. Érdekes, hogy bár a társadalomkritikai éle mai szemmel is erős, ellenben John Wayne-el én már nem tudtam megbotránkozni azon, hogy a főhős segítséget kér. Sőt, ezt magától értetődő tartottam. A "Herceg" azonban nem így volt vele, őt ez annyira fölzaklatta, hogy dühből elkészítette a Rio Bravo-t. 5/5

Conan, a barbár (Conan the Barbarian r.: John Milius - 1982): Továbbra is ez minden idők legjobb sword&sorcery filmje. KRITIKA

Gyilkosok gyilkosa (The Replacement Killers r.: Antoine Fuqua - 1998): Meh. Egy tipikus kilencvenes évekbeli akciófilm és egy felvizezett John Woo heroic blood-shed középszerű és feledhető keveréke. 2,5/5

Replikáns (Replicant r.: Ringo Lam - 2001): Sose hittem volna, hoyg ezt éppen egy JCVD filmnél írom le, de kár volt az érdekesen elborult alapanyagot (egy rendörnek a sorozatgyilkos klónjával kell együtt dolgoznia)  egy ilyen enervált, direct-to-DVD hangulatot árasztó filmre pazarolni. 2/5

Los Angeles utcáin (L.A. Takedown - r.: Micheal Mann - 1989): Nem rossz, TV filmhez képes meg főleg jó, de azért nagyon jót tette ennek a sztorinak a nagyobb volumenű remake. Meg azért az itteni - középszerű és jellegtelen - is nagyon mesze vannak a De Niro-Pacino párostól. 3,5/5

Slither (r.: James Gunn - 2006): Jópofa, bár azért nem ér fel a megidézett klasszikusokhoz, de roppant szórakoztató test-trash-horror komédia ez. Rooker különösen nagyszerű. 4/5

Lángoló Mississippi (Mississippi Burning r.: Alan Parker - 1988): Alan Parker 1964-es Mississippi gyilkosságokról készült krimije egy elképesztően jól összerakott, feszült, izgalmas és roppant erőteljes filmalkotás. Ugyan a bemutató idején sokan nem voltak elragadtatva attól, hogy egy, a’60-as évek polgárjogi mozgalmához kötődő történetben nincsen egyetlen egy fontos fekete szereplő sem, és való igaz, hogy a filmnek emiatt van egy enyhe „white saviour” felhangja. Ám tekintve, hogy minden más téren, a fényképezéstől a színészi játékig (Gene Hackman és Willem Dafoe kettőse szenzációs) egy gyakorlatilag hibátlan alkotásról van szó, ez az apró hiba is könnyedén megbocsátható. 5/5

A hazug (Deceiver r.: Josh és Jonas Pate - 1997): Egészen izgalmas (talán alulértékelt) thriller. Egy rutinos rendező talán klasszikust is farag az alapanyagból, de így is érdekes (még ha kiszámítható is.) Tim Roth és Micheal Rooker egyaránt remekek. 3/5

Ellencsapás (Renegade Force r.: Martin Kunert - 1998): Meglepően korrekt és okos "B kategóriás Magnum ereje"  a kilencvenes évekből. Persze az igazi vonzereje Micheal Rooker és Robert Patrick, jó őket kivételesen főszerepben látni. Van egy „másodvonalas Szemtől szemben” hangulata a filmnek, (na meg B kategóriás/VHS korszakbeli bája). 4/5

Atlantisz leáll (Atlantis Down r.: Max Bartoli - 2010): Konkrétan a világ legrosszabb filmje. Nézhetetlen, low-budget szemét. Ám igazán irritálóvá azért válik, mert az író/rendező azt hitte, hogy ő most itt nagy művészetet fog csinálni, ezért nem csak szar, de értelmetlen is. Hogy kerül ebbe Micheal Rooker? És, Hollywood miért hagyja ideáig süllyedni? anyádpicsáját/afaszértnézteménmeg (Fun fact: CSAk szinkronosan érhető el, szóval legalább a világ nagy része nem is tud a létezéséről.)

A vér öble (Reazione a catena r.: Mario Bava - 1971): Mario Bava utolsó giallo filmje, nem pusztán nagy hatást gyakorolt az amerikai slasher, de szórakoztatóbb és érdekesebb is, mint a tőle sokat merítő Péntek 13. Eszeveszett fordulatos, végtelenül cinikus,  olykor igen groteszk és kellemesen borzongató horror-thriller ez. A pontot az ire azonban az elképzelhetetlen, morbid és váratlan befejezése rakja fel. Nem, hogy megszólalni, de felállni is nehéz utána: rég lát az ember valamit, ami egyszerre sokkoló és ugyanannyira röhejes. Minden idők talán legnihilstább záró képei ezek. Zseniális!

Motorlovagok (Knightriders r.: George A. Romero - 1981): Romero legfurcsább, de tán legkülönlegesebb filmje ez a motoros reneszánsz előadó művészekről szóló eposz. (2,5 órás hosszával könnyedén rászolgál erre a titulusra). Igaz nem tudja minden témáját megfelelően kidolgozni, és a tempója sem az ideális (a hosszából is könnyedén lehetett volna vágni): engem azonban teljes mértékben magával ragadott és elvarázsolt. Az egyedi hangulatával végig sikerült fenntartani az érdeklődésem. Nem mindennapi film, de azért türelem és nyitottság kell hozzá. KRITIKA 4/5

Wonder Woman (r.: Patty Jenkins – 2017): Na végre a Warner-DCnek végül csak sikerült összehozni egy jó Superman filmet. Viccet félre téve a Wonder Woman egy felemelő, szórakoztató old school szuperhős film nagyon szimpatikus karakterekkel. Gal Gadot és Chris Pine külön-külön is, és együtt is remekek. Ami azonban kissé lehúzta nekem az a karikatúra szerű, parodisztikus nácira vett fő gonosz (pedig a film az első VH-ban játszódik) és a vége. A finálé előtt van egy nagyon erős, szuperhős filmektől szokatlan kicsengéssel bíró dialógus, ami baromi erős lezárás lett volna. De nem lett az, mert a végére muszáj volt bebaszni a nagy fő gonosz elleni kötelező CGI csatát. Amivel nem is a léte a legnagyobb baj, hanem a kivitelezése, ugyanis kifejezetten szarul néz ki. Egy összehányt szürke semmi az egész (sajnos a BvS jut az ember eszébe), pedig a film korábban kifejezetten színes, és sokkal jobb akciókkal bír. Kár érte 3,5/5

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (Pirates of the Caribbean: Salazar's Revenge): Haverom vitt el rá, és noha popcorn mellett egészen elszórakoztam rajta, de igazából nem jó. Jack Sparrow gyakorlatilag önmaga paródiájává vált, hiszen, míg eddig minden baromkodása ellenére a háttérben mindig ott volt, hogy tervez valamit, ez mostanra teljesen elmúlt. Depp részegen, öntudatlanul haknizza végig az egész filmet (Sparrow gyakorlatilag semmit nem csinál a filmben, csak hasra esik.) Az új karakterek sem többek Bloom és Knigtley szürke, jellegtelen hasonmásainál. Javier Bardem fő gonosza teljesen egysíkú. Viszont a film – bár hosszabb a kelleténél – meglehetősen tempós, vannak benne vizuálisan tök jó (elborult) ötletek, a humor is van, hogy betalál (bár sokszor fárasztó, főleg Depp). Gyakorlatilag egy mega költségvetésű Trash lett, de vannak benne zombi cápák, az is valami. 2,5/5

Alien: Covenant (r.: Ridley Scott - 2017): A sorozat legunalmasabb, legérdektelenebb része. Prometheus folytatás, filozofikusabb sci-finek sekélyes, Alienhez méltó kozmikus horrornak meg messze nem elég feszült. Persze a látvány, meg a zene szép, de ez kevés a film létjogosultságához. 2/5

Cliffhanger (r.: Renny Harlin - 1993): A korszak legjobb Die Hard koppintása, sokszor teljesen komolyan vehetetlen, de Sly és főleg John Lithgow karizmája, a gyönyörű helyszínek és a pörgős cselekmény elviszi a hátán. (Guilty Pleasure-be hajló) 4/5

Morgan (r.: Luke Scott - 2016): Ridley Scott fiának első rendezése, méltó az apjához, legalábbis az Alien Covenanthoz, hiszen a Morgan éppen annyira semmitmondó és unalmas film, mint az öreg legújabb mítosz rombolása. Anya Taylor-Joy viszont nagyon jó, az egyik legtehetségesebb "feltörekvő" színész. 2/5 KRITIKA

Háborgó mélység (Deep Blue Sea r.: Renny Harlin - 1999): Nem tudom, hogy miért számítottam valami komolyabbra, de fergeteges ez a film. Harlin karrierjének zenitje: már teljesen komolyan vehetetlen túlzásokba esik, de még bőven kapott rá pénzt, hogy szórakoztatóan, egész látványosan tudja kivitelezni azt. Hatalmas fun volt, bár bevallom éjszaka kezdtük el nézni, mikor már bennünk volt 4-5 sör, szóval sok mindenre már nem is emlékszem belőle, de így legalább az újranézésnél se lesz unalmas. LOL/5

Pókember: Hazatérés (Spider-Man: Homecoming r.: Jon Watts - 2017): Szuperhősfilm mércével nézve üdítően visszafogott - hála istennek - NEM eredettörténet. Marha szerethető és baromi vicces, ám valahogy mégsem válik parodisztikusá.  A legnagyobb erénye, hogy bár ez már a karakter 6. filmje alig 15 éven belül mégis képes újat mutatni, és sikerül más felől megközelítenie a figurát, mint eddig.  Az egyetlen dolog, ami talán egy kicsit zavart, hogy a karakter folyamatosan önfejűen cselekszik, és bár mondják neki, hogy ne tegye, nem figyel rájuk, de ennek nincs valós áldozata. Így továbbra is önfejű marad és végül az önfejűségével „nyer”. Ám, mindent egybevéve egy szinte tökéletes, és roppant szórakoztató szuperhős kaland. Az idei év egyik legjobb blockbuster filmje. Abszolút meghozza az ember kedvét a képregényekhez is. (Ez már Vasember esetében az Avengers 2-ben sem tetszett, de ott sokkal zavaróbb volt.) 4/5

A majmok bolygója (Planet of the Apes r.:Franklin J. Schaffner - 1968): Továbbra is minden idők egyik legjobb (sci-fi) filmje, ami ma is épp oly hatásos, mint 40 éve. Ráadásul sokkal élvezetesebb, mint az alapjául szolgáló könyv. 5/5

A majmok bolygója (Planet of the Apes r.: Tim Burton 2001): Itt ott érdekes és fantáziadús, de elég hanyagul megírt újragondolás a kifejezetten unott képű Marky Mark főszereplésével. 2/5

KRITIKÁM a klasszikus A majmok bolygója filmről, az annak alapjául szolgáló regényről illetve Tim Burton 2001-es újragondolásáról.         

A majmok bolygója II. (Beneath the Planet of the Apes r.: Ted Post - 1970): A Magnum ereje rendezőjétől ennél valamivel többet vártam, ugyan a folytatások közül egyértelműen ennek a legnagyobb a "production value"-ja, és, bár néhol kellemesen bizar, összességében mégis egy halovány és meglehetősen fölösleges második rész. KRITIKA

A majmok bolygója III. - A menekülés (Escape from the Planet of the Apes r.: Don Taylor - 1971): Ötletes, kifejezetten érdekes koncepcióra épülő, felemás kivitelezésű darab. Talán a legjobb folytatás. 3/5 KRITIKA

A majmok bolygója IV. - A hódítás (Conquest of the Planet of the Apes r.: J. Lee Thompson - 1971): A legsötétebb, legnyomasztóbb, de sajnos a legelnagyoltabban megírt epizód. Az alacsony költségvetés itt már tényleg feltűnő.  2,5/5

A majmok bolygója V. - A csata (Battle for the Planet of the Apes r.: J. Lee Thompson - 1972): Bár itt-ott hangulatosabb, mint az előzmény, ez már tényleg a videótékák alsó polcainak a szintje. A legsúlytalanabb epizód, béna kivitelezéssel. 2/5

KRITIKÁM A majmok bolygója 4. és 5. részéről.

A majmok bolygója - Lázadás (Rise of the Planet of the Apes r.: Rupert Wyatt - 2011): Tematikailag nem sokat add hozzá az eddigiekhez, de így is egy nagyon friss és működő reboot. Bár az emberi figurák elég sekélyesek a lényeg, Caesar karaktere (és drámája) nagyon szépen végigvitt. Miatta működik a film. Mivel pedig ő van a fokuszban, így az emberek kidolgozatlansága sem zavaró. (Amúgy kb.: az eredeti negyedik rész remake-je, hiszen Caesar ugyanazt az utat járja be, csak éppen sokkalta szebben kidolgozva.) 4/5

A majmok bolygója - Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes r.: Matt Reeves - 2014): Na ilyen egy jó folytatás. Mindenben sikerül az első részt megugrania, nem csak látványban, de a karakterek kidolgozásában és tartalomban is. Hangsúlyosabbak a morális kérdések, illetve - bár az emberi karakterek továbbra is kissé egydimenziósak - sokkal árnyaltabbak a figurák. Az elmúlt évek egyik legkiválóbb blockbustere, ami látványos, izgalmas, de okosan megírt és tartalmas is. 5/5

A majmok bolygója - Háború (War for the Planet of the Apes r.: Matt Reeves - 2017): Ugyan itt már nem következett be akkorra minőségi ugrás, mint a Rise és a Dawn között, így a trilógia csúcsa továbbra is az utóbbi, ám Caesar saga-ja, így is méltó lezárást kapott. Bár a karakterdráma most már nem olyan erős, és az oldalak is egysíkúak lettek, ám Woddy Harrelson (a játékidejét kissé keveselltem) a trilógia legérdekesebb negatív karaktere (emberi oldalon biztosan). Továbbá – jó értelemben – sokkal kiszámíthatatlanabb ez a film, mint az előzmények. (Tök jól, érdekesen kerül meg egy csomó blockbuster sablont.) Noha a Háború alcím kissé félrevezető, így aki hatalmas majom-ember összecsapást vár az csalódni fog. Bár én is azt vártam, örültem, hogy végül elkerülték, mert így (hogy az ember saját magának köszönheti a vesztét) sikerült igazán megőrizni a széria szellemiségét. A zene is talán ebben a legjobb, a humort azonban talán kissé túltolták, nem volt zavaró vagy fárasztó, de amiatt néhol túlságosan könnyed lett a hangvétel. Mindent egybe véve blockbuster fronton továbbra is a majmok uralkodnak. 4/5

Nyomd, Bébi, nyomd (Baby Driver r.: Edgar Wright - 2017): Nincs meg benne a Shaun of the Dead vagy a Hot Fuzz zsenije (sőt még a Világvége is tartalmasabb), ám iszonytatóan szórakoztató és stílusos akciókomédia. Nem csak a humor, a (egy síkú, de működő és remekül eljátszott) karakterek és a zene, hanem az akciók miatt is. Az üldözések frenetikusak, hihetőek és mégis baromi kreatívak. A finálé székbeszögezően izgalmas. (De a nyitány is nagyszerű. Erőlködés nélkül veri kenterbe a legújabb, önparódiába torkoló Halálos iramban opuszt.) Ugyan tartalom terén nincsen benne újdonság egy óramű pontósággal van összerakva, ennek és az egyedi hangulatának köszönhetően pedig a sablonos történetelemek sem váltak zavaróvá. Az év (egyik) legszórakoztatóbb filmje. 4/5

A számolás joga (Hidden Figures r.: Theodore Melfi - 2016): Kissé Hollywoodias, de érdekes, szórakoztató és leginkább fontos film. Hiszen, ha nem is teljes történelmi pontossággal, de mégis bemutatja az amerikai történelem néhány olyan hősét, akiknek létezéséről a többség eddig nem is igazán tudott. (Csak gondoljunk bele, hogy néz ki egy NASA központ bármelyik űrutazós filmben?). Üdítően kerüli a giccset. Jók a színészek és alapvetően egy teljesen jól összerakott film, valahogy mégsem vált számomra igazán emlékezetessé. 3,5/5

Hajtóvadászat kánikulában (Canicule r.: Yves Boisset - 1984): Groteszk, szürreális, egyszer kényelmetlen aztán pedig abszurd. Összességében lekötött és a maga módján szórakoztatott is, de nem egyszerű (talán nem is jó) film. KRITIKA

Rémségek kicsiny boltja (Little Shop of Horrors r.: Frank Oz - 1986): Bár a Rocky Horror Picture Show-tól számomra elmarad, de egy roppant szórakoztató romantikus-horror-musical-ökörködés. Az 50-es évek musicaljeit idéző atmoszféra az itt-ott szándékosan teátrális színészi játékkal és a halomnyi kiváló komikussal fűszerezve simán kárpótolt azért, hogy zeneileg azért nem olyan egységesen emlékezetes darab. (Azért vannak fülbemászó dalok.) A legnagyobb meglepetés Steve Martin volt az örült fogorvos szerepében nem csak fenomenális, de bebizonyítja, hogy a 80-as években Jokernek sem lett volna utolsó. 4/5

Annabelle: A teremtés (Annabelle: Creation r.: David F. Sandberg - 2017): A horror legsekélyesebb, legkommerszebb változata: egy jump scare fesztivál. Ezen kívül ugyanis semmi más nincs benne: se érdekes karakterek, se izgalmas sztori/mítosz, se emlékezetes hangulat. Viszont technikailag teljesen korrektül van összerakva, és az ijesztgetések is többnyire működnek. Illetve volt egy két olyan húzása, ami kifejezetten tetszett, mint például, hogy nincsenek benne kamu "jaj csak a macska volt" ijesztgetések, illetve a sztoriban is volt egy olyan fordulat, amit elsőre nem gondoltam volna, hogy megmernek lépni. Igazából, ha jószívű vagyok mondhatnám, hogy "egynek elment", de ajánlani max azoknak tudom, akik egy halom átlagos ijesztésnél többet nem várnak a horrortól. 2,5/5

Sorozatok

DC's Legends of Tomorow 2. évad: Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ezt írom, de a LoT jelenleg a legszórakoztatóbb része a DC igen szegényes filmes/sorozatos felhozatalának. Persze ez nem egy túl nagy dicséret és a sorozat továbbra sem egy forgatókönyvírói mesterkurzus, de érezhetően sokat fejődött a tavalyi szezonhoz képest. Szórakoztató szuperhősősponyva, kedvelhető főhősökkel és szórakoztató gonosztevőkkel ami jól használja az időutazásban rejlő lehetőségeket és nincsen tele az Arrowt, és most már sajnos a Flasht is jellemző nyálas melodrámával.

Star Wars Rebels 3. évad: Tartotta a 2. évad színvonalát. Thrawn remek főellenség lett, és jó, hogy végre (egész szépen) lezárták Maul - eléggé túlnyújtott sztoriját is.  Az előző szezon fináléja azért jóval katartikusabb volt, de azért meglepett, hogy mennyire Birodalom visszavág hangulatban telt a finálé.

Felhőtlen Philadelphia 12. évad: Hihetetlen, de még ennyi évad után is elképesztően friss, szellemes és rohadt vicces. Napjaink egyik legjobb/legkreatívabb (és legtahóbb) sitcomja. (Igaz, sitcom fronton hatalmas lemaradásaim vannak.) Szerencsére ez egy ideig még így fog maradni.

The Walking Dead 7. évad: Meh. Olyan, mint eddig: önismétlő zombis szappanopera, sok hülye megoldással. Negan (ő és egy-két érdekesebb/karizmatikusabb karakter miatt éri meg most nézni) azonban képes volt friss vért és energiát hozni a sorozatba. A finálé nem volt nagy eresztés: akció fronton kifejezetten gyengén muzsikált, és elég fura, hogy olyan karakterek párkapcsolatának az építésre ment el a rész nagy része, akik már halottak voltak (és amíg éltek alig láttuk a viszonyát), főleg, hogy igazán egyik karakterhez sem adott érdemben hozzá a mostani rész.  

Grimm 6. évad: Na, ennek is vége. Végre. Amilyen érdekesnek indult, kb.: a negyedik évadtól kezdve totálisan ellaposodott. Az epizodikus felosztás nekem nagyon megölte ezt a sorozatot, mert a részek/játékidő nagy része nem az érdekesebb high-concept főszálra ment el, hanem az unalmas és bosszantóan önismétlő heti nyomozásokra. Kár egy ilyen koncepciót egy kvázi-CSI-ra pazarolni. (Lehetne jó az epizodikus felosztás, de akkor minden rész legyen egy újszerű friss kaland, de ez a halálom, amikor a 40 perces játékidő ennyire megoszlik a heti ügy és a fő sztori között, aminek eredménye, hogy a fő sztori szinte semennyire nem halad, a heti ügyet meg nincs idő érdekesen/izgalmasan kidolgozni). Rég láttam olyan röhejesen töketlen írói deus ex machina megoldásokat, mint ennek a fináléjában. De nem túl meglepő, lévén, hogy a lezárás olyan volt, mint az azt megelőző sorozat (vagy legalább 3 évad): kockázatmentes, szájbarágós és  fárasztó. Sajnálom, de így már nem fog hiányozni.

Bates Motel 5.évad: A Pyscho egy önmagában vett kerek egész film, amelynek nincs szüksége sem előzményre, sem folytatásra. Azonban, ha ettől sikerül elvonatkoztatnunk, akkor a Bates Motel személyében megtalálhatjuk az elmúlt évek legszórakoztatóbb ponyva-crime sorozatát. A markáns hangulatának és a két szenzációs főszereplőjének (Freddie Highmore és Vera Farmiga) köszönhetően a sorozat önállóan is teljes értékű alkotás. Ahelyett, hogy szárazan felvezetné a Hitchcock film eseményeit, inkább megteremti a maga - Twin Peaks jelegű - világát. Jól lehet, hogy a sok szál miatt az első évadok kissé fókuszálatlanok (főleg, ha valaki csak a Bates családra kíváncsi), ám a sorozat előrehaladtával (és Norman remekül felépített megörülésével) egyre izgalmasabbá válik.  Az 5. évad második felére pedig szépen bele is futunk a Psycho eseményeibe, ám az alkotók tökéletesen tisztában voltak vele, hogy nincs értelme szó szerint újrázni a klasszikust, és remek érzékkel épp annyit változtattak rajta, hogy a Bates Motel úgy váljon önálló lábakon álló sorozattá, hogy közben érezhetően kellő tisztelettel viselkedik az eredeti előtt. A film lezárása talán nem is illett volna a sorozathoz, hiszen - ellenben a vérfagyasztó Anthony Perkinssel - Norman  itt egy sokkal emberibb, esendőbb, tragikusabb figura. Bár a sorozat - leszámítva, hogy néha tán túl sok szálal zsonglörködik, amelyek azért többnyire szépen összeérnek - nincsen rosszul megírva, azért mégis csak egy - a szór nemesebbik értelmében vett - ponyva, amelyet főleg a kiváló színészek (főleg a két főszereplő, de mindenki más is) és a magával ragadó atmoszférája emel egy magasabb szintre. Nyilván az önmaga jogán nem válna a Hitchcock műhöz hasonló klasszikussá, ám  nem is "erőszakolja meg azt", egy tiszteletteljes, de kicsit más jelegű feldolgozás ez, ami talán egyben az egyik legjobb film alapján készült sorozat. (A végére ahhoz is megjött a kedvem, hogy valamikor újrázzam majd.) 

Archer 6. évad: Többeknek nem nyerte el a tetszését, hogy az egész évad egy álom volt. És való igaz, hogy ezt a legtöbb sorozat rendesen megsínylené, de az Archert az ember amúgy sem az összefüggő sztori miatt nézi. Így pedig viszonylag hamar túltudtam tenni magam azon, hogy a szezonnak "nincsen valód Ismétlődő szó törlése". Különösen mert marha szórakoztató volt az egész. Meglepően jól állt a sorozatnak, hogy az epizodikus felépítés helyett ebben az évadban egy összefüggő történetet kaptunk (ami szerencsére nem esik abba a hibába, mint jelenleg sok élőszereplős sorozat, hogy nem lehet elkülöníteni az epizódókat). Na meg persze az egész Noir megidézés levett a lábamról. Aki szereti a klasszikus detektív történeteket illetve a helyenként abszurd, morbid humort, az simán megnézheti csak ezt az évadot is, persze jobban üt azoknak, akik ismerik a sorozatot, hiszen remekül sikerült a karaktereket behelyezni az 50-es évek Los Angelesébe. Azért fura volt, hogy végül nem oldották fel az előző évad cliffhangerét, de engem annyira elkapott ez az évad, hogy szívesen megnéznék még egyet belőle (kérdés persze, hogy másodjára is ütne-e a Noir paródia ennyire). Persze talán az lenne az igazi, ha az Archer folytatná azt az irányt, hogy minden évadban egy másik filmsablont figuráz ki. (Mondjuk a James Bond, Miami Vice atmoszféra, detektiv sorozatok és a mostani Noir paródia után kíváncsi vagyok, hogy még milyen film típusra lehet sikeresen ráhúzni ezeket a figurákat és humort, félek lassan elfogynak a lehetőségek)

Man in the High Castle 2. évad: A jelenleg futó egyik legjobb sorozat. Noha, az első évad még valóban kissé lassú volt, de a második évad minden téren előrelépés. Nem csak a tempó lett (főleg az évad 2. felére) feszesebb, de a karaktereket és a világot is sokkal mélyebben sikerült kidolgozni. És tulajdonképpen ez a két legnagyobb erőssége a sorozatnak. Nagyon jó látni egy ilyen témában ennyire árnyalt karaktereket. Az egyik főhős például egy echte náci, aki mégis emberi figura és bár a családja miatt szembe kerül az eszméivel, a náci rezsimhez (Hitlerhez) való hűsége nem igazán kérdőjeleződik meg. Roppant érdekes lehet a 3. évadban, ha megismerjük, hogy miként lett náci. De ahogy kapunk már-már szimpatikus náci és japán figurákat, ugyanúgy kapunk terrorista habitusú, negatív lázadó figurát is. (Na meg olyat is, aki csak vergődik a két világ között). A "Mi lett volna, ha a nácik nyerik a II. Vh-t" világa nem csak látványos és érdekes, de ennek köszönhetően a sorozat remekül tudd mesélni az elnyomás természetéről is. (Az egyetlen kisebb hibája a sorozatnak talán az lehet, hogy sok mai - kábel TV-s, stream szolgáltatós - sorozathoz hasonlóan ennek is az évad az alapegysége. Így inkább egy hosszú film, mintsem sorozat, hiszen a különálló epizódoknak kevésbé van markánsan elkülöníthető szerkezeti egysége.

Better Call Saul 3. évad: Most már hivatalos: A Better Call Saul a TV-s dráma írás mesterkurzusa. Minden évaddal egyre nő a színvonala. Anno én sem hittem volna, hogy egy szórakoztató mellékszereplő köré írt spin-off képes lesz az anya sorozat színvonalát hozni, de így lett. Jimmy McGill (alias Saul Goodman) alapvetően jó szándékú simlisből, gátlástalan/csaló zúg ügyvéddé történő fejlődése a sorozat történet egyik legszebb és legárnyaltabb karakteríve. (Ebben nyilván Odenkirknek is hatalmas szerepe van). Az évad főtémáját adó testvérharc baromi erős lett. És a "kötelező fanserviceként" behozott karakterek is mind érdekes, izgalmas szálakat kapnak. Nincs mese a Better Call Saul a televíziós dráma írás mesterkurzusa. (Na meg persze gyakorta a rendezésé is. És persze a színészek is egytől egyig kiválóak.