Ahogy Werewolfrulez kolléga is megfogalmazta, 2016 nem a horror éve volt, legalábbis ahogyan azt megszokhattuk, nem a mainstreamben. Az amerikai függetlenek, illetve az európai, ázsiai alkotók ugyanakkor megbízhatóan szállították a jobbnál-jobb gyöngyszemeket, év végére pedig befutott a két kategória szintézise, az amerikai The Autopsy of Jane Doe a norvég André Øvredal (Trollhunter) rendezésében.

Egy borzasztó bűntény helyszínén egy azonosítatlan holttestet találnak, amelyet a rendőrség egyből a családi vállalkozásként működő, apa-fia boncmester pároshoz (Brian Cox, Emile Hirsch) delegál, hogy derítsék ki a titokzatos Jane Doe halálának körülményeit. A rutinfeladat azonban hamar egy hátborzongató élménnyé válik, ahogyan a holttesten egyre több megmagyarázhatatlan nyomot fedeznek fel és ahogyan ezzel párhuzamosan a boncolás körülményei is egyre kísértetiesebbé válnak.

Øvredal azzal vágja át az ingerszegény környezet jelentette goriduszi csomót, hogy a játékidő első felében gyakorlatilag egy detektívtörténetet komponál Jane Doe teteme köré. Újabb és újabb zavarba ejtő részletekre lesznek figyelmesek főszereplőink, amelyek így nemcsak a mi figyelmünket kötik le, de a várható rémségek alapját is lefektetik. Ebben az időszakban ugyanis a rendező a horror hiányát teljesen tudatosan használja fel a feszültségfokozásra: a hulla arcára közelítő, az esetleges feltámadás reakcióit fürkésző közelik, a folyosó sarkában elhelyezkedő tükör kiemelt szerepe, de még a szereplők által használt, és így a found footage eszköztárból kölcsönző kamera is úgy ülteti el bennünk a rettegést, hogy valójában semmi érdemlegeset nem látunk. (Sőt, Jane Doenál passzívabb antagonistát el sem lehetne képzelni.)

Természetesen a semmiből teremtett feszültségnek idővel egyre több alapja is lesz, méghozzá éppen akkor, amikor a boncteremben folytatott nyomozás kezdene kifulladni, azonban az atmoszféra erősítése továbbra is mesteri fokozatossággal történik. Tulajdonképpen olyannyira, hogy a fináléra mintha el sem jutnánk a csúcspontig, és egy sebtiben farigcsált befejezéssel kell beérnünk - amely ráadásul még kínosan triviális válaszokat ad kérdéseinkre. Ez sok tekintetben köszönhető annak is, hogy a The Autopsy of Jane Doe-ban igencsak hevenyészett mögöttes tartalom vagy karakterívek jelennek meg, a forgatókönyv így minden a félelemforrásokra és a titokzatosság megfelelő működtetésére tesz fel, ilyen tekintetben tehát hiába várjuk az Under the Shadow vagy a The Witch bravúrjait.

A The Autopsy of Jane Doe tehát csak (minden pejoratív felhangtól mentesen) egy stílusgyakorlat, azonban annak tanítani való és kiváló. Egy remek példa arra, hogy hogyan lehet elsőrangú horrort összehozni két (három) szereplővel, egy pincében, a néző ingerküszöbét támadó ijesztgetések nélkül - ezzel pedig ott a helye a műfaj legjobb 2016-os darabjai között.

8/10

(danialves)

--------

Nem is olyan régen állítottam sorba az általam legjobbnak tekintett 2016-os horrorfilmeket, és a The Autopsy of Jane Doe-t látványosan mellőztem közülük. Ez nem hanyagságból történt, hanem azért, mert én határozottan nem éreztem elég hatásosnak és minőséginek André Øvredal filmjét ahhoz, hogy bekerülhessen az ezévi horrorkedvenceim közé. Ha a miértekről röviden akarok szólni, akkor velősen azt mondhatom, hogy egy félfilmmel állunk szemben, amelyet csak az első fele jogosít fel az átlagon felüli jelzőre, a befejezése azonban sajnálatos módon csalódást kelt.

Kifejtem részletesebben. Kezdjük a karaktereknél! Egy ilyen, egy helyszínen játszódó, kevés szereplő film esetében nemcsak arra van szükség, hogy hiteles és szerethető karaktereket ismerhessünk meg, hanem arra is, hogy hőseink a dilemmái, konfliktusai a vész óráiban is kiütközzenek rajtuk (ez lenne az, ami megkülönbözteti őket az egyszerű, 12-egy-tucat áldozatoktól). Ez a mozi pontosan ott hanyag, ahol nem szabadna: hőseit profi színészek jelenítik meg, de a karakterek nem nőnek a szívünkhöz, ráadásul a természetfeletti fordulatok hatására teljesen sablonossá, érdektelenné és illogikusan gondolkodóvá is válnak (pl. a macska megtalálásánál az apa reakciója áll-leejtő módon passzív, még csak kérdéseket sem tesz fel). A film a végjátékra úgy dobja ki az ígéretesen építgetett apa-fiú konfliktusrendszert az ablakon, ahogy van.

Na de nem kell minden horrorfilmtől jól kidolgozott karakteríveket várni. Nézzük a Jane Doe holtteste köré kerekített detektívtörténetet! Maga az ötlet nagyszerű, és egészen félidőig a megvalósítás is pazar. Olwen Catherine Kelly nagyszerű casting volt, a boncolás is megfelelően naturalista ahhoz, hogy a néző gyomra forogjon, de a rejtélyek és a megoldások ígérete miatt minden ellenérzése ellenére tovább nézze a filmet. Azonban ahogy kezd kibújni a szög a zsákból, és a sztori rákanyarodik a fináléhoz vezető célegyenesre, a nyomozás megszakad (pedig álláspontom szerint lett volna még benne potenciál), és egy elég kapkodó, kissé fantáziátlan ijesztgetésekkel teli, tessék-lássék megoldást kapunk, amit még a keretes szerkezet sem igazán tud feldobni. Elismerem, hogy papíron jól mutat a történet alapját képező rejtély, de mozgóképen látva abszolút nem katartikus, inkább csak egy-két bólintással nyugtázandó a végkifejlet.

Egy dologban viszont igen jól teljesít a film, mégpedig abban, hogy nagyszerűen reflektál a CSI-NCIS típusú helyszínelős sorozatok egy-egy epizódjára. Itt is egy holttest áll a központban, ám a szabvány krimisorozatokból jól megszokott "mi történt vele, ki és miért tette" kérdéskört ügyesen fordítja ki, és alakítja át a saját céljai érdekében. A kisszerű, sorozatepizód-jelleg azonban a hibájává is válik, mivel nem mer komolyabb babérokra törni, nem fejti ki jobban antagonistájának történetét és hatalmát, csak "útjának" egy állomását mutatja be. Ha jelen filmet összevetem mondjuk a 2014-es évben híressé vált, több szempontból hasonló Oculusszal, Mike Flanagan rendező ott sokkal fantáziadúsabban merült el a gyilkos tükör rejtélyében, mint André Øvredal itt a titkoztatos holttest misztériumában.

Mindezek alapján átérezhető az az álláspontom, hogy a The Autopsy of Jane Doe egy, hibái kapcsán pl. a The Denhez is hasonlítható alkotás, ami ígéretesen, ötletesen indul, de egy ponton csúfosan megbicsaklik. Ha a végjátékra jobban figyeltek volna az alkotók, mertek volna nagyobban gondolkodni, és a karakterekre is jobban odafigyeltek volna, nálam is az év legkiválóbb horrorjai közé kerülhetett volna ez a film.

Még egy utolsó megjegyzés: danialves mellett a "stricim" is ajánlotta a filmet, mégpedig azzal, hogy kihívás lesz a film közben enni. Jelentem, hogy a kihívást teljesítettem, és a vacsora is bennmaradt... erős gyomrúaknak érdemes kipróbálni a dolgot!

6,5/10

(Werewolfrulez)

A The Autopsy of Jane Doe teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán