FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok.

Hányszor mondtuk egy magából kivetkőzött és egyik napról a másikra ijesztően lerongyolódottá vált emberre, hogy biztos éjfél után adtak neki enni? Hányszor emlékeztünk vissza arra a napra tinédzserkorunk elejéről, amikor szüleinket sokkolva ezzel a filmmel megmutattuk, hogy mi már kinőttünk a karácsony idilljéből? És nyilván jó szívvel gondolunk vissza az eleinte elképesztően cuki, egy ponton túl azonban rémisztő pokolfajzatokká alakuló szőrmókokra és sajátos átváltozásaikra - és talán jobb is, ha ezeket az emlékképeket dédelgetjük fejünkben, és nem elevenítjük fel a hozzájuk tartozó körítést.

Tagadhatatlan, hogy Chris Columbus fejében egy remek ötlet fogalmazódott meg: a mogwaiokhoz kapcsolódó szabályrendszer, különös szaporodásuk és félelmeik kellően egyszerű és sajátságos ahhoz, hogy minden nézőben rögtön megragadjon. A valódi szörnyekké váló házikedvencek elképzelése pedig a kor szelleméhez képest ugyan döbbenetesen cinikus vállalásnak tűnt, de a szkript mégis képes volt a borzalmait egy könnyed és szeretetteljes köntösbe öltöztetni.

A Szörnyecskék esetében "mindössze" egy kidolgozott film hiányzik a zseniális ötlet mögül: a hosszas bevezetésben iszonyú karikatúrákat ismerhetünk meg mellékszereplőként, akik még csak nem is indokolják ezt a figyelmet, ugyanis pont ők lesznek az elszabaduló mogwaiok első áldozatai. A botcsinálta feltaláló apa (és eszközei) szintén egy kifejezetten bugyután és feleslegesen megkonstruált részei a forgatókönyvnek, és a helyzet azt figyelembe véve lesz csak igazán siralmas, hogy ebben a horror-vígjátékban az eddig felsorolt mellékkarakterek feleltek volna a humorért.

Azonban horrorként is hamar kudarcot vall a film: bár Billy édesanyjának leszámolása a konyhában az egyik legjobb megoldással érkezik arra a kérdésre, hogy hogyan lehet gore-t csempészni egy családi filmbe, utána hamar kiderül, hogy a mogwaiok vérszomjas szörnyek helyett csak gyerekes csínytevők - alkalmanként halálos áldozatokkal. Ahelyett, hogy Joe Dante rendező egyre komolyabb fenyegetéssé alakítaná őket, emberszerű viselkedésüknek szentelt hosszú és értelmetlen jeleneteiből egyre ártalmatlanabbnak tűnnek. Ha belegondolunk a tudattalan szimbolikába, akkor még értékelhetjük is az iróniát, ahogy a gyerekekhez hasonlóan a mogwaiok is szerethető kedvencből cigiző-alkoholizáló bajkeverőkké érnek, de a történet mozgatásához ez sem tesz sokat hozzá. Ahogyan főszereplőnk, Billy sem, aki motivációk és tervek híján csak céltalanul rohangál a kisvárosban, maga keresve a veszélyt - jelentőségét pedig jól jellemzi, hogy végül nem is ő, hanem Gizmo számol le a történet antagonistájával.

A Szörnyecskék voltaképpen egy borzasztó céltalan film: semmi mást nem tesz, mint hogy saját lényeit beledobja a 80-as évek tipikus kisvárosi idilljébe, majd dokumentálja pusztításukat. Karakerei, gondolatai nincsenek, épp olyan üres, mint a záró narráció. Értelme pedig tényleg csak annyi van, hogy ha egy furcsa, aranyos lényt veszel egy kínai árustól, ne etesd éjfél után.

6/10

A Szörnyecskék teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán