Az előző 10-es kapcsán elhangzottakat nem ragoznám tovább, következzen a folytatás, de a biztonság kedvéért álljon itt még egyszer a lista vezérlő elvévé vált gondolat:
"Mert nem az a lényeg, hogy hány százezer ember szórakozott jól a filmeken, és hoztak sokszázmilliós bevételt az alkotóknak.
- Mert nem is az a lényeg, hogy hány százezren tartották ezeket jó filmeknek, és szavaztak erről mondjuk az imdb-n.
- És nem is az a lényeg, hogy a milliós rajongótábor mit gondol a filmekről, amiket kommentekben, posztokban el lehet olvasni a világhálón.
A lényeg az, hogy cinikus bloggerek - a kaviárban és homárban turkálva - közöljék, hogy nekik ez se tetszett, meg az se tetszett."
Blöffel nyert játszma: minimális energiabefektetés, maximális siker
A dzsungel könyve
(Kritika)
A Disney olyan megbízhatósággal delegálja magát ezekre a listáimra, hogy lassan külön rovatot kaphatnának, avagy itt van a Hamupipőke szellemi örököse 2016-ből: az aktuális, semmire sem jó, de legalább érdektelen élőszereplős feldolgozás. Szerencsére Jon Favreau ambíciói legalább egy nézhető szintre hozták ki az összképet, de sok mindent még így sem lehet szeretni egy olyan mozin, amely egyszerre akar valósághű természetfilm és mese lenni, és minden képkockájából ez és ehhez hasonló identitásválságok áradnak. De ha az Avatarnak működött mindent zöld háttér előtt felvenni és beleönteni egy rakás pénzt a CGI-ba, akkor miért pont A dzsungel könyve bukott volna meg ezzel?
A meghívás
(Kritika)
Íme 2016 Szemfényvesztők-je: a film, amely elhitette mindenkivel, hogy attól, hogy található egy fordulat a végén, még értelme is van. Meg kell hagyni, az alkotók ügyesen dobálták egymásra a kisköltségvetésű thriller- és horrorelemeket, de ezt addig sikerült fokozniuk, hogy a végén már az sem számított, legyen valami tartalom is a stílusgyakorlat mögött. Népszerűségére talán ez is a magyarázat: A meghívással úgy fitogtathatjuk, hogy felülemelkedtünk az értelmetlen hollywoodi szeméten, hogy valójában ezt nem is tettük meg. Sőt, egyenesen az egyik legértelmetlenebb blöffjét emeltük piedesztálra.
Szenilla nyomában
(Kritika)
A dzsungel könyve után már meg sem kéne lepődnöm azon, hogy ez a film is osztatlan kritikai siker lett, és ha úgy vesszük, valóban nehéz is rettentően nagy hibákat találni Andrew Stantonék aranyos folytatásában. Más kérdés, hogy ez pozitívumként is maximum annyira fogalmazható meg, mintha a(z egyébként mindenhol lehúzott) Jason Bourne esetében az, hogy vannak benne akciójelenetek meg kémek: a Szenilla nyomában csak egy bejáratott receptet valósít meg, miközben szinte minden téren alulmúlja elődjét. Ötlettelen mellékszereplők, a valódi tartalmat nélkülöző, szájba rágott üzenet, lustán felépített narratíva - a folytatás nagyon csúnyán elvérzik, ha a Némó nyomában zsenialitása mellé helyezem.
Az ifjú pápa
(Kritika)
Sorrentino képességeit a blöffre azóta nem kérdőjelezem meg, amióta rendezett egy filmet, ami nem hogy semmiről nem szólt, de konkrétan a semmiről szólt. Így aztán a kisujjából kirázta 2016 Mr. Robotját (egyébként valószínűleg a Mr. Robotnak is itt lenne a helye, ha még nézném...), amely szégyentelenül tolja rá magát a House of Cards és a Trónok harca rajongóira, egy kis további botránykeltés kedvéért történetesen a vallással kapcsolatos ellenérzéseket lovagolva meg. Kár, hogy Sorrentino láthatóan sem a katolikus egyház machinációihoz, sem egy sikersorozat megalkotásához nem ért - annyira, hogy ez már egy rész alapján is nyilvánvaló volt.
Éjszakai ragadozók
(Kritika)
Sorrentino után folytassuk a szegény ember Sorrentinojával, azaz Tom Forddal, akinek hasonlóan nagy ambíciói vannak az elképesztően esztétikus, de legalább annyira üres produkciók gyártásában. Szerencsére még messze jár A nagy szépség "magasságaitól", hála többek között a látszólag stílusidegen bosszú-neowestern szál tarantinoi kimunkáltságának is, azonban akármennyire is izgalmas és igényes filmről is beszélhetünk, az Éjszakai ragadozók szájba rágott párhuzamai, az utolsó fűszálig hibátlanra csiszolt díszletei és modell-szépségű színészei mögött nincs szív és valódi mondanivaló.
Rajongók, nosztalgia és egyéb ínyencségek
Blood Father
(Kritika)
A lista számos szereplőjéről elmondható, hogy sokat vívódtam, kellően túlértékeltnek mondhatók-e, a Blood Father esetében viszont szemernyi kétségem sem volt. Ne legyenek illúzióink, ha Mel Gibson helyett Jason Statham neve szerepel a plakáton, ezt a filmet a kritika úgy döngöli a földbe, hogy a DC-mozik fogadtatása sikersztorinak tűnik ahhoz képest. Viszont onnantól kezdve, hogy egy 60 éves színész állt neki akciózni (pontosabban állt volna neki, ha kínos szenvelgés helyett tényleg akciófilm lett volna a Blood Father...), működtek a 90-es évek reflexei, és ebből a hulladékból is sztárt faragott a kritika és a közönség. Pedig idén 2015-höz képest annyira jól megúsztuk, hogy nosztalgiával helyettesítsék a valódi teljesítményt...
Stranger Things
(Kritika)
Én értem, hogy mindenki kellemes érzéssel gondol vissza a gyerekkorára, de attól még, mert ez a 80-as évekre esett, még nem lesz történetesen mindenek felett álló zsenialitás, ha valaki Spielberg és Stephen King formuláiból képes egy épkézláb produkciót írni. A Duffer-testvérek becsületére szóljon, hogy nem próbáltak minden a nosztalgiával kiváltani, ugyanakkor nem is vállalkoztak többre annál, mint hogy a gyerekkori filmes benyomásaik újrahasznosításából építsenek egy koherens sorozatot. Nem annyira ötletes, mint a Turbo Kid, nem annyira vicces, mint a Kung Fury, de legalább egy páran ismét gyereknek érezhették magukat - mert láthatóan a újabban már csak ez számít...
A hét mesterlövész
(Kritika)
Én már feladtam, hogy megértsem a nosztalgiasznobizmus logikáját (ha egyáltalán volt valaha is ilyen): ugyan az elmaradhatatlan előzetes sírás ezúttal is megvolt (bár mértékét jelentős mértékben visszafogta a tudat, hogy egy remake remake-elését ekézni erőteljes öngól), a premier után viszonylag sértetlenül állhatott Antoine Fuqua műve. Pedig az csak a legkisebb probléma a filmmel, hogy semmit nem ad az eredetihez: az év egyik legócskább módon összetákolt blockbustere lett A hét mesterlövész, amely távolról sem (csak) Sturges művének rajongóit köpte szembe, hanem mindenkit, akinek egy minimális színvonalat vár el a kifizetett mozijegyért cserébe.
Az ügyfél
(Kritika)
Ashgar Farhadi filmje jobb volt annál, hogy az előző részben kialakított "nézhetetlen kritikai sikerek" közé soroljam, és már csak azért is ebben a szekcióban kapott helyet, mert tipikus példája annak, amikor egy alkotót korábbi sikerei miatt még akkor is piedesztálra emelnek, amikor munkássága már köszönőviszonyban sincs egykori remekműveivel. Az ügyfél esetében talán nem is beszélhetnénk látványos hiányosságokról, ha a Nader és Simin és A múlt nem adnának ilyen kiváló összehasonlítási alapot - és azoktól ez a mű rettentő messze esik.
Rogue One: A Star Wars Story (csak azért sem írom le a magyar címet)
(Kritika)
A Rogue One fogadtatása lényegesen lanyhább volt, mint Az ébredő Erőé, de ironikus módon nem azért, mert a rajongók hirtelen reálisan kezdték volna szemléli az eléjük tett Disney-gyorskaját, hanem mert Edwards a várakozásoknak félig-meddig megfelelően jó párszor egy gigantikus középső ujjat mutatott fel nekik. Ez még messze a legörvendetesebb vonása művének, az azonban már sokkal nagyobb probléma, hogy a pótforgatások miatt (vagy éppen azok ellenére) az első Star Wars-spin-off egy videojátékos feladatmegoldásra redukált, bárgyú fanservice-szel fűszerezett katyvasz lett. Ami éppen annyi időt fordít a szereplőkre, hogy drámájuk létező, de nem átélhető legyen, ami éppen annyira látványos, hogy a rendező egyedi stílusa már ne érvényesülhessen, avagy a Star Wars-univerzum alapvetéseivel mutatott látványos szembehelyezkedése ellenére is minden tekintetben ugyanaz a felszínes, kiherélt biztonsági játék, mint korunk (sajnos ezzel már jobban sikerültnek mondható) blockbustereinek túlnyomó része. De ezzel bezzeg senkinek nem volt problémája...
+ Különdíjasok: Batman v Superman és Suicide Squad
Aki szerint e két film bármelyike is túlértékeltnek mondható, az 2016 folyamán valószínűleg csukott szemmel olvasott kritikákat, azonban hatalmas űrt éreznék ebben az összeállításban, ha pont a minden negatív kritika kapcsán véresszájú hisztit levágó DC-rajongók lelkébe ne gyalogolnék bele. Meg igazából ezzel kapok még egy csekket a Marveltől, ami jól jön így karácsony előtt.
Ezzel pedig nyilván nálatok a szó, ahogyan a lista első felénél már többen éltek is a lehetőséggel, tessék kiegészíteni, szerintetek mi volt (még) túlértékelt 2016-ban?
