Rengeteg fenntartásom van az életrajzi művekkel (főleg a nyakra-főre készülő aktuális darabokkal) kapcsolatban, és alapvetően a Snowden tekintetében is szkeptikus voltam, hála a premier drasztikus eltolásának (gyakorlatilag "kimenekítette" a stúdió a produkciót a díjszezonból), illetve a a feldolgozás látszólagos feleslegességének. Hiszen nem is olyan rég láthattuk a Citizenfourt, ami egy másfél órás, igencsak intim betekintést adott a legendás szivárogtatás körülményeibe, ezek után pedig egy játékfilmes verzió első látásra csak annak szólt, hogy Edward Snowden mára már egy milliók számára ismert név. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Alapvetően a Snowdenről sem állíthatom, hogy komplex és mélyreható portré, de még két óránál hosszabb játékideje ellenére is sallangmentesen és érzékletesen adja át, mi vitte címszereplőjét arra, hogy korábbi életét félredobva elindítsa az elmúlt évek legnagyobb botrányát. A legnagyobb ütőkártya Stone kezében az volt, hogy Snowden kapcsán nem a személye, hanem az általa véghezvitt tett az igazán érdekes, és éppen ezért semmi szükség arra, hogy a gyerekkorától kezdve akkurátusan végigjárjuk karrierjének főbb stációit, bőven elég azt látnunk, hogy a különleges erők hazafias újoncából hogyan vált egy évtized leforgása alatt árulással vádolt szivárogtatóvá. Ez már csak azért is szerencsés, mert a Citizenfour személyében egy rendkívül közvetlen és hatásos formában lehettünk tanúi annak, hogy Snowden hogyan és miért adta át a rendelkezésére álló információkat néhány kiválasztott újságírónak. Stone természetesen nem hagyja ki a hongkongi hotelszobában történteket a képből (tehát az az abszurd helyzet áll elő, hogy egy fikciós műben tekintünk be egy dokumentumfilm kulisszái mögé), de Stone láthatóan tudatosan nem azokat a mozzanatokat igyekszik újrajátszani, amelyeket Laurie Poitras kamerája egyszer már megörökített
A forgatókönyv remekül ragadta meg azokat a pillanatokat, amelyek hősünket formálták, és bár első látásra ezért egy számos szereplő és helyszín között ugráló, kusza történetnek tűnhet a cselekmény, ez az elv egy nagyon határozott célt ad neki mindvégig. Még az életrajzi darabokra jellemző szokásos hivatás-magánélet konfliktus is érdekes színezetet kap azáltal, ahogyan a konzervatív-republikánus Snowdennek először barátnője liberális nézeteivel kell megküzdenie, illetve ahogyan később kénytelen munkájával kapcsolatos összes kétségét eltitkolni, hogy megvédje szerelmét a saját főnökeitől. Az alkotást folyamatosan hasonló konfliktusok feszítik: Snowden elveinek saját karrierizmusával és az amerikai hírszerzés szenvtelenül pragmatikus szemléletével is meg kell küzdenie, miközben sem kollégáitól, sem párjától nem remélhet megértést. Stone pedig hátborzongatóan erős pillanatokat kovácsol ebből a feszültségből, műve mesterjelenetében például Snowden mentora és egyetlen tulajdonképpeni szövetségese egy képernyőnyi falon lebegő nagy testvérként, egyenesen a mi szemünkbe nézve vált kegyetlen fenyegetőzésbe - hogy aztán a következő jelenetekben a munka- és sorstársak szótlan támogatásának katarzisával ellenpontozzon.
A Snowden tehát nem feltétlenül okosabb, eredetibb vagy mélyebb film, mint egy átlagos biopic, azonban Oliver Stone nem Wikipedia-szócikkeket darál, nem csak fogott egy népszerű témát, és megpróbálta két órában elmesélhető formába önteni, hanem céltudatos, értő módon nyúlt a témához, és pontosan érezte, mit kell, mit lehet és mit akar mondani vele. Ez a hozzáállás pedig a Snowdent a felszín alatt igazi remekművé teszi.
9/10
A Snowden teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán