Azt kell mondanom, hogy az idén az Agave kiadó jóvoltából újra kiadott, eredetileg még 1965-ben íródott Dr. Vérdíj méltán nem tartozik a legendás Philip K. Dick legismertebb művei közé. Nem értéktelen regény, nagyon is komoly - a mai napig aktuális - mondanivalóval, és számos igazán különleges ötlettel bír, azonban sok neuralgikus pontja is van, amelyek sajnos elhomályosítják a pozitívumait.
A történet alapvetően egy posztnukleáris sztoriként írható le. Egy balul sikerült kísérlet során nagy mennyiségű atombomba robbant fel a Föld légterében, amitől megnőtt a bolygó rádioaktív háttérsugárzása, de ez még igazán nem befolyásolta az emberek életét, ez inkább csak a valódi gondok baljós előszélét jelentette. Egy napon ugyanis bekövekezett a mindenki által rettegett atomháború, bombák hullottak az égből, a civilizáció egy része összeomlott, a Mars felé tartó űrhajósok pedig földi irányítás híján bolyó körüli pályán rekedtek. A nukleáris holokauszt túlélői egy újfajta életre próbálnak berendezkedni, miközben a háború utóhatásaként mutáns állatok és különleges képességekkel rendelkező emberek tűnnek fel.
Nem adja magát könnyen a könyv, bizony fel kell kötnie a gatyáját az olvasónak, aki óvatlanul Philip K. Dick poszt-apokaliptikus világába lép! Kaotikus elbeszélési mód, töredezett történet, és ide-oda ugráló kronológia fogadja az olvasót. Az egyik pillanatban még az atomháborún innen vagyunk, aztán már a háborún túl, de a bombák lezuhanásának leírása már csak később történik meg... Dick fukarul bánik a fogódzókkal, számomra kissé önkényesnek tűnt, hogy mikor, melyik szegmensre fókuszált rá a narratíva, és sok esetben néhány igazán fontos részlet, helyszín leírásával adós is maradt a szerző. Az én szememben sok vonatkozásában hiteltelennek tűnt a történet, főleg az emberi reakciók hatottak nagyon-nagyon furcsának és életidegennek.
A helyzetemen nem segített az antipatikus szereplők sokasága sem. Például a "se-keze-se-lába" fokoméliás műszaki zseni, Hoppy alakja tiszta ellentmondás, az egyik pillanatban egy szánalmas roncs, a másik pillanatban viszont elképesztő erők birtokosa, a viselkedése pedig az infantilis, tehetetlen kölyök és a hihetetlen agytröszt két végpontja között leng ki, gyakorlatilag kaleidoszkópszerúen változva. A többi szereplő hasonlóan képtelen jellemnek tekinthető. Az én szememet leginkább a fehérmájú Bonny karaktere szúrta, aki egy jó numeráért simán otthagyott csapot-papot... hát, lehet, hogy bennem van a hiba, de nem sok szereplővel tudtam azonosulni. Valószínű, hogy ezek a figurák nem véletlenül tükrözik az emberi hibákat és gyarlóságokat, ám én örültem volna legalább egy-két olyan szereplőnek, aki nyújt valamiféle kedvelhető alternatívát a sok "defektes" között. Természetesen akadt olyan fickó - jelesül a Föld körül keringő Walt Dangerfield - aki relatíve érdekes is volt, és többé-kevésbé szimpatizálni is lehetett vele, ám ő meg a sok szereplő között olyan kevés teret kapott, hogy a karaktere gyakorlatilag elsikkadt (a végén pedig kifejezetten botrányosan lett kezelve a ő szála).
Az egész művet áthatja egyfajta groteszk megközelítés, valamifére morbid humor, amely ahhoz nem elég harsány, hogy nevetni lehessen rajta, viszont ahhoz éppen eléggé jelen van, hogy kissé zárójelbe tegye, és elviselhetővé lágyítsa az egyébként kőkemény, paranoiával, tömeggyilkossággal, mutációval, kilátástalansággal, árulással, és nyers patkányevéssel terhelt történetet... amelynek szerencsétlen módon pont akkor szakad vége, mire kezdene érdekes lenni.
Dick - szokásáhaz híven - szándékosan nem tisztáz bizonyos kérdéseket, ezáltal bizonytalanságban tartja az olvasóját, fenntartva ezzel a befogadón lassan elhatalmasodó paranoid állapotot. Sok részlet így homályban marad, pl. nem lehet eldönteni, hogy csak a paranoia, avagy tényleges összeesküvés áll-e egy-egy eset mögött, illetve valóban van-e természetfeletti képessége egy szereplőnek, vagy csak a körülmények furcsa összejátszása hajtja a malmára a vizet egy adott helyzetben. Ott viszont, ahol a szerző tisztázott egyes fantasztikus elemeket, a magyarázatok engem bizony sok helyen zavartak: ezek a légből kapott tudományos felvetések (gondolok itt pl. a kislány hasában növekvő kistestvére alakjára, és annak "különeges képességére") néhol jobban beleillettek volna egy elborult dark fantasy történetbe, mint egy sci-fi sztoriba.
Nem szabad elvitatni a kötettől, hogy sok részletében igazán formabontó ötletekkel dolgozik, jól tükrözi a tipikus emberi hibákat, néhol a posztnukleáris hangulat is megfelelőképpen működik benne, és az éjfekete humor is be-betalál olykor. Az eredeti megjelenése idején, nem sokkal az 1962-es kubai rakétaválság után, amikor a harmadik világháború rémképe lebegett az emberiség felett, bizony igazán nagyot üthetett a kötet, sajnos azonban ma már árnyaltabb az összkép, több hasonló könyv, film, és számítógépes játék is született ebben a témakörben, és az emberekben sem él annyira a "babonás" félelem az atombombáktól.
A regény egészét tekintve, a hosszan taglalt negatívumok fényében nem tudom teljes mértékben ajánlani a művet. Aki túl tud lendülni a felsorolt hibákon és zavaró sajátosságokon, az egy egészen különleges poszt-apokaliptikus vízióval lehet gazdagabb a könyv által - ám sokan lesznek, akik az utolsó oldal elolvasása után majd csalódottan csapják össze a kötetet, és még az sincs kizárva, hogy néhányan felháborodottan a sarokba is hajítják majd.
6,5/10
A könyvet az Agave kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.