Martin Brest műve hibátlanul simul bele a 80-as évek második felétől futószalagon gyártott zsarukomédiák sorába, és viszonylag ritkán szokás olyan utolérhetetlen klasszikusként emlegetni, mint például Shane Black bármelyik túlértékelt darabját ebből az időszakból. Persze tény, hogy a Midnight Run nem tartalmaz poszterre írható látványos szövegeket, ugyanakkor legnagyobb erénye éppen az, hogy nem is csak ezek összessége, hanem a műfaj összes kötelező elemét valósítja meg a lehető legegyszerűbben, de hibátlanul.

A Midnight Run annyiban üt el a többnyire zsarufilmes témára felhúzott buddy comedyktől, hogy két határozottan eltérő célokkal rendelkező főhőst zár össze. Míg a legtöbb darab ennek híján kénytelen volt a radikálisan különböző személyiségjegyekből felépíteni konfliktusait, ezúttal már adott ez a dramaturgiát folyamatosan működtető szembenállás. Arról nem is beszélve, hogy ehhez rekordszámú ellenfél asszisztál: az FBI, a maffia és a konkurens fejvadász egyszerre történő bevonásával akciófilmként is rendre újabb impulzusokat kap a történet. Azonban a látszólagos összetettsége ellenére a forgatókönyv mégsem veszik el a részletekben: a karakterdrámákat, antagonistákat és az egész országon átívelő menekülést remekül köti össze, kevés olyan eleme van, amely ne kapcsolódna valamelyik másikhoz. Természetesen ez sok fordulatot már előre sejtet, de alapvetően sokkal élvezetesebb film lett a Midnight Run attól, hogy nem tarkítják felesleges kitérők és irreleváns jelenetek, és egy kellően színes darabot sikerült belesűríteni a 2 órás játékidőbe.

Jack és Duke párosa ugyanis rettentő jó középpontja a műnek: látványosan humoros szituációba ritkán keverednek (illetve ez a fajta komikum nem is áll annyira jól nekik), de folyamatos szájkaratéjük, apró gesztusaik rendre felvillanyozzák jeleneteiket, ami fokozatosan kialakuló barátságukat is életszerűvé és átélhetővé teszi. A Midnight Run eleve sokat tesz azért, hogy elkerülje a giccses megoldásokat, és zsenialitását mutatja, hogy sokszor ehhez a klisés felvezetés végére odacsapott cinikus poénok is elegendők.

A Midnight Run atmoszférája is hasonlóan egyszerű és könnyed, ugyanakkor tudatosan távol tartja magát a túlzó karikatúráktól. Nagy hangsúlyt helyez a drámára és az akció-krimi műfaji elemeire, ugyanakkor ezt éppen a kellő mértékű komikummal alakítja fogyaszthatóvá: itt még a legkeményebb gengszterek is maximum csak jól fejbe vágják áldozataikat, véres leszámolásokról és súlyos árulásokról szó sem lehet. A legjobban Marvin karaktere képviseli ezt, aki alapvetően egy elvtelen, gerinctelen ember képét mutatja, azonban a film mégis képes ezt úgy ábrázolni, mintha csak egy könnyen megvezethető, lecsúszott redneck lenne - ettől függetlenül fajsúlyos fenyegetés főhőseink számára.

A Midnight Run azok közé a filmek közé tartozik, amelyek nem forradalmi nyelvezetük, új trendeket teremtő hozzáállásuk vagy utánozhatatlan erényeik miatt mondhatók kiemelkedőnek, hanem mert tanítani valóan és sallangmentesen valósítanak meg egy sokak által elbaltázott / lélektelenül visszaadott / félreértett receptet. Nem fogják az orrunk elé tolni az "ezeket a filmeket feltétlenül látnod kell" listákon, de ha a buddy comedyk etalonját keressük, aligha találunk nála jobbat.

8/10

Az Éjszakai rohanás teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán