A Három szín-trilógia egyik jellegzetes vonása, hogy bár Kieslowski nagyrészt hasonló eszközökkel komponálta meg filmjeit, azok mégis három különböző szemléletet képviselnek. Ez már a második rész első perceiben nyilvánvalóvá válik, amikor a Kék nyomdokaiban járó fajsúlyos dráma helyett csupa komikus utóízzel bíró pillanatot láthatunk: Karol Karolnak (Zbigniew Zamachowski), a Franciaországban élő lengyel bevándorlónak azzal kell szembenéznie, hogy felesége, Dominique (Julie Delpy) már nem szereti (méghozzá azért, mert képtelen férfiúi kötelességét teljesíteni), a válással pedig élete szerelmétől otthonán keresztül összes pénzéig mindent elveszít. Karol eleinte az utcán élve vergődik, nem tudván elengedni exét, végül azonban egy új barátnak köszönhetően meglehetősen kalandos módon hazatér és új életet kezd. Feleségét azonban így sem tudja elfelejteni.
Tragédia helyett tehát inkább a tragikomikum a meghatározó vonása a trilógia második darabjának: Karol sorsa már-már rejtői módon abszurd megoldásokkal alakul, és alapvetően mindkét főszereplő hajlamos a bizarr húzásokra. Vígjátéknak azonban mégsem lehet nevezni az alkotást, Kieslowski ugyanis egy nagyon erős romantikus vonulatba, valamint az arra építkező szentimentalizmusba csatornázza be a forgatókönyv összes furcsa fordulatát, elérve ezzel azt, hogy a figurák esetlensége életszerű maradjon, illetve az első rész líraisága is visszaköszönjön valamilyen szinten.
A Három szín: Fehér - lévén, hogy nagyjából kétharmada Lengyelországban játszódik - sokat szív magába a közép-európai miliő (főleg rendszerváltás közeli) abszurditásából is, Kieslowski azonban érthető módon ódzkodik attól, hogy ezt atmoszférája meghatározó elemévé tegye, ebben a tekintetben is távol tartja magát a komikumtól. Ugyanakkor ebben a szakaszban - a romantikus szál háttérbe vonulásával - ezzel jóformán elveszít minden jelleget a mű, hiába látjuk érzékletesen, ahogyan megtört és reménytelen főhősünk sikeres emberré építi fel magát, a rendező óvatossága miatt sótlan marad a film második felvonása.
Legjobban egy könnyed, ironikus hangvételű drámaként lehetne jellemezni a Három szín: Fehér-t, és a rendező ezt a stílust legalább abszolút következetesen tartja fenn művében - csak éppen ez nem minden esetben bizonyul a legjobb döntésnek az elmesélt történethez. Ez a mű is egy kiváló koncepció (és úgy marad teljesen egyedi, hogy közben mégis rokon a trilógia másik két darabjával), azonban nem minden eleme illeszkedik úgy, hogy ezt az elképzelést a lehető legjobban támogassa. Ahogy a varsói tél, ez a fehér is egy kissé szürke.
7,5/10
A Három szín: Fehér teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
