Krzysztof Kieslowski Három szín-trilógiája máig kiemelt helyet foglal el a filmművészetben, annak ellenére, hogy látatlaban semmi nem utal arra, hogy kiváló darabokkal lesz dolgunk. Vegyük például az első részt: számos alkotást láthattunk már a gyászról és a gyász feldolgozásáról, ebben a tekintetben pedig tulajdonképpen ez a darab sem mutat újat. Azonban a Három szín: Kék (és tulajdonképpen az egész trilógia) tekintetében elsődlegesen nem a téma, hanem a megvalósítás figyelemre méltó.
Julie (Juliette Binoche) egy autóbaleset során elveszti lányát és híres zeneszerző férjét. Gyásza pedig abban nyilvánul meg, hogy igyekszik mindentől megszabadulni, ami a múltra emlékeztetné: eladja hatalmas villájukat, megszakítja a kapcsolatot a régi ismerősökkel és még néhai férje befejeztelen fő művét is meg akarja semmisíteni. Egy lakásba költözik, ahol céltalanul tengeti mindennapjait, azonban ezzel a drasztikus váltással sem hagyhatja maga mögött múltja összes darabját, és előbb-utóbb kénytelen szembenézni azokkal, valamint megküzdeni saját érzéseivel.
A Három szín: Kék egyik megkülöböztető jegye mindenképpen a különleges vizuális fogalmazásmódja. Érdemes megfigyelni például, hogy milyen mozzanatok keresztül figyelhetjük meg az eseménysort beindító balesetet: ahelyett, hogy a hagyományos, a karaktereket megalapozó és a köztük lévő viszonyokat sejtető felütést látnánk, végig kívülállóként veszünk rézt a jelenetben, a szereplőket szinte nem is látva, többek között a csöpögő fékvezeték baljóslatú szemszögéből figyelve a történéseket. Kieslowski végig képes hasonló megoldásokkal előhozakodni (külön hangsúlyos a szimfonikus zene és az azt kísérő, első látásra talán durvának tűnő hatásszünetekkel dolgozó vágások), fő bravúrja azonban az, hogy egy nihilizmusba és apátiába süllyedő karakter mindennapjait képes egyre érdekesebbé tenni, a nézőt pedig egyre inkább érdekeltté abban, hogy megismerje ezt a figurát. Az alkotás ugyanis nem hagyja, hogy Julie tehetetlensége ránk is átragadjon, ha a főszereplőt nem is, minket rendre kimozdít egy érdekesebb pillanattal, legyenek azok látszólag olyan banális apróságok, mint Julie új szomszédjainak üzelmei.
A Három szín trilógia első része képes megtalálni azt a középutat, ahol az élmény hétköznapiságát még nem nyomja agyon művészfilmes szimbolikával, ugyanakkor nem csak üres tétlenséget látunk a vásznon, hanem az egyes mozzanatok még kellő mennyiségű gondolkodnivalót adnak - és Kieslowski ebben is éppen elég teret hagy nekünk ahhoz, hogy az élmény ne legyen se túl didaktikus, se túl homályos. A film tökéletes ütemben lélegzik: noha egy felfoghatatlan tragédiával indít, ez nem nyomja agyon minden képkockáját, éppen a megfelelő csúcspontokban fektetve hangsúlyt erre a motívumra - vagy éppen sokszor a főszereplő látszólagos szenvtelenségével ellenpontozva azt - mintha egy filmművészeti szimfóniát látnánk.
Kieslowski művében tehát elsősorban nem a téma és az elmesélt történet a különleges, hanem a fogalmazásmód és a filmes eszközök hibátlan harmóniája. A Három szín: Kék "csak" egy egyszerű, erőteljes emberi dráma, azonban felejthetetlenül lírai módon ábrázolva.
8,5/10
A Három szín: Kék teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
