Az Érkezés címe esetében valószínűleg frappánsabb lett volna az eredeti Story of Your Life, viszont abból szempontból találóbb címet nem is kaphatott volna, hogy a filmrajongók egyenesen megváltóként várták ezt a darabot. Persze nem Denis Villeneuve sci-fije volt az egyetlen ígéretes produkció 2016 hátra lévő filmjei közül, de a rendező munkásságát és a történet jellegét ismerve gyakorlatilag a nyári VFX-áradat tökéletes ellenpontjának tűnt (sőt, valaki odáig ment, hogy a Gravitáció-Interstellar-Mentőexpedíció sort folytatva a közönség már egyenesen számít október-november tájékán egy intelligens, különleges hard sci-fire). Hiszen bár A függetlenség napja alapvetéséből indul ki, azt teljesen realisztikus módon és a tudományosságot a hatásvadászat elé helyezve épül fel, és bár az előzetes záró képsorai már a totális háborút lebegtették be, mindenki tudta, hogy ez az egy dolog biztosan nem fog bekövetkezni az Érkezésben. És bár a fentiek mind igaznak bizonyultak, Villeneuve műve sokkal alapvetőbb módon is ellentételezi a nagy költségvetésű filmek trendjeit.
Az Érkezés története azonban minden fantasztikuma és a közönséges szuperprodukciókkal látványosan szembehelyezkedő alapfelállása ellenére valójában pokolian egyszerű és átlagos: karaktereiből alig láttat valamit, érzelemvilága még ha jól célzott is, meglehetősen elnagyolt és meg sem próbálja leplezni, hogy egy novellából adaptálták, hiszen rettentő kevés érdemi fordulópontot nyújt egész estés filmmé - a szemfülesebbek pedig ezek közül a fordulópontok közül is sokat megsejthetnek. Csakhogy Villeneuve mintha szándékosan egyfajta mozgóképes minimáldizájnként alakítaná művészetét: igyekszik minél kevesebbet cizellálni történetein, és ebben a lecsupaszítottságban találni meg a szépséget, és ez éppen az Érkezésben jelenik meg a leghangsúlyosabban. Itt már ez egyszerre van jelen a kiszögellésektől, mechanikus alkatrészektől mentes űrhajókban, a lényegre törő, szűkszavú kommunikációban - mind ember-ember, mind ember-idegen között -, a történet megtisztításában a felesleges karakterektől, Johan Jóhansson artikulátlan, törzsi elemkből építkező zenéjében, és természetesen Bradford Young csodálatos, egész apró mozdulatokkal irányított beállításaiban.
És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem a döbbenetes felfedezéseket, a belengetett, de egy ilyen hard sci-fitől természetesen teljesen idegen Emmerich-féle világpusztítást vagy a kritikák által ígért katarzist várjuk, hanem hatalmába kerít az az őszinte, mélyről fakadó áhítat, amelyet korunk tolakodó, harsány mozgóképei minden igyekezetük ellenére éppen, hogy elnyomnak. Az idegenek megjelenése szinte egy az egyben idézi meg a Monsters legcsodálatosabb pillanatát, amelynek során a rettegett szörnyek hirtelen varázslatos teremtményekké válnak, Villeneuve azonban ezt az érzést kiterjeszti a filmje egészére is. Ahogyan a Sicario-ban, főszereplőinket most sem megfigyeljük, hanem velük együtt érezve és lélegezve fedezzük fel azt a hol rémisztő, hol lenyűgöző és alig felfogható csodát, amivel szemben állnak.
Éppen ezért ugyan fel lehet bontani az Érkezést teljesen mechanikus módon, és akkor csalódást keltően keveset találunk majd a motorháztető alatt, de biztos vagyok benne, hogy erre semmi szükség nem lesz. Denis Villeneuve faék egyszerűségű megoldásokkal és játszi könnyedséggel elhozta nekünk azt a moziélményt, amit a gigászi szuperhősháborúk, CGI-pornók és nosztalgiabombák sem voltak képesek.
9/10
Az Érkezés teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
