Jude Law, a művészfilm-rajongók egyik szent teheneként számon tartott Paolo Sorrentino, botrányos téma, HBO - Az ifjú pápa már messziről egy sikersorozat szagát árasztotta magából, ráadásul egy olyan darabét, amely rendezőjének hála képes lehet eltérni a konvencióktól. Az első epizód azonban pont ezzel maradt adós: talán azért is, mert olyan szükségszerűen kellett volna egy újabb HBO-zászlóshajóvá felzárkóznia, Az ifjú pápa tulajdonképpen semmit nem tett, csak a bevált receptet követte. Aki pedig ebből kifolyólag látatlanban is érzékelte azt, hogy itt nem a katolikus egyház megrendelésére készült dicshimnuszról lesz szó, aligha fog meglepődni a pilot során látottakon.
Az ifjú pápa olyan benyomást kelt, mint amikor az aktuális divatokat már csak felszínesen értő 40-50-es próbál laza lenni és a fiatalok nyelvén beszélni: látván, hogy most a Trónok harca és a House of Cards tartoznak a legmenőbb sorozatok közé, Sorrentino is megpróbált valami hasonlóval lenyűgözni minket, de természetesen saját formanyelve és fogalmazásmódja segítségével. Bár ebből is származik egy minimális konfliktus, az alkotás látványos tévedése abban van, hogy a recept felől közelíti a témát, és nem fordítva. A nyitóepizódon mindvégig az érződik, hogy Sorrentino nem azért szuszakol bele minél többet az egyházzal kapcsolatos cinikus, polgárpukkasztó szemléletéből, mert neki ekkora rálátásra lenne az intézmény működésére, hanem mert ezt követeli meg a toposz. A bíborosok nem azért bocsátkoznak George R. R. Martint is megszégyenítő hatalmi machinációkba, pápánk nem azért döbbenetesen őszinte Frank Underwood-módra saját rosszindulatú szándékaival kapcsolatban, mert ez lehet vagy mert Sorrentino szerint ez a valóság a Vatikán zárt ajtói mögött, hanem mert egy sikersorozat módszerei ezeket a megoldásokat követelik.
Azonban ő ezt a receptet sem képes megfelelően megvalósítani: a tőle megszokott videoklipesen esztétizáló beállítások, a kimunkált mondatokban, teátrálisan megnyilvánuló karakterek tovább erősítik az élmény mesterkélt jellegét. Ráadásul ezek a megoldások csak nyomokban szellemesek, a vezérlő elv valóban csak annyi, hogy Sorrentino az egyházra és a pápa alakjára is ráhúzza az összes közhelyet, amelyet a hatalmi manipulációkkal foglalkozó történetek elkövethetnek - ez alól a katolicizmus aktuális konfliktusait célba vevő pazar nyitójelenet a kivétel, talán azért is, mert az képes valódi jelenségekre reflektálni. A pilotot A nagy szépség - Ifjúság kettős mellé téve egyértelműen az rajzolódik ki, hogy rendezőnk sokkal frappánsabban ragadja meg a pozitív emberi érzéseket, mint azok teljes hiányát, talán azért is, mert ahogy Hollywood mítoszrombolásában, úgy bármilyen cinizmusban nehéz már meglepő húzásokhoz folyamodni.
Ha ezt veszem, akkor Az ifjú pápa egyetlen bűne tulajdonképpen csak annyi, hogy nem néhány évvel korábban érkezett, amikor perspektívája általánosságban és a katolikus egyház tekintetében is újszerű lehetett volna. Viszont ma már ezzel a teljesítménnyel csak egy tucatsorozatnak minősül, amelytől a Vatikán célba vétele is inkább álságos hatásvadászat, mint merész szókimondás.
Az ifjú pápa teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
