Valami megmagyarázhatatlan balsejtelemmel eltelve közelítettem John Cure (valódi nevén: Győrffy-Kiss József) tavaly megjelent horrorregényéhez, és sokáig csak húztam-halasztottam a kötet elolvasását. Most, hogy megismertem A Gonosz új arcát, azt mondhatom nektek, hogy néha bizony van alapja a megérzéseknek. Az én sejtelmem ezúttal beigazolódott, ugyanis ez a könyv sajnos a gyengébben sikerült alkotások közé sorolható. Nagy kár, mert szerettem volna szeretni a kötetet, és az angol álnéven alkotó írót is szívesen méltattam volna egy kicsit...
Mielőtt nekiugranék a szerző által vétett hibák felleltározásának, előtte ejtek pár szót a regény történetéről. Az események középpontjában John Marllow, a Véres Casanova nevű sorozatgyilkos áll. Az erőszaktevő-sorozatgyilkos a hatóságok elől menekülve egy elhagyatott házban végez magával. Közel húsz évvel a halála után valaki ugyanazzal a gyomorforgató módszerrel kezd el áldozatokat szedni, mint anno Marllow. Mi köze van a véres eseményekhez Joseph Church nevű feltörekvő krimiírónak, a feleségének, Agathának, valamint a fiuknak, Eddie-nek? A nyomozás vezetőjeként Gemsinek, az agilis nyomozónőnek kell rájönnie a rejtélyek megoldására, és elkapnia a veszedelmes gyilkost.
A gondok a történettel kezdődnek. A kötet hátoldalán az ajánlószöveg "lebilincselő történetvezetést" ír, ami álláspontom szerint barokkos túlzás. A sztori egy nem túl eredeti, valódi fordulatoktól, és csúcspontoktól mentes, kiszámítható sorozatgyilkosos krimi, amely egy, azaz egy darab misztikus elemmel igyekszik kitűnni az ezernyi hasonló történet közül. Ezen felül a történetszövés terén Győrffy-Kiss néhány, számomra meglehetősen zavaró hiányossággal is küzd. Vannak a regényben olyan szálak, amelyek teljesen feleslegesek, öncélúak és csak ímmel-ámmal, vagy sehogy sem lezártak. Ezek jellegzetesen a szerelmi szálak: az Eddie-Kate-kapcsolat hihetetlenül gyorsan elsikkad, pedig Kate apja és a fiatal fiú közötti ellentétből még akár érdekes dolgok is kisülhettek volna. Ugyanígy Gemsi szerelmi életébe is csak kb. azért láthatunk betekintést, hogy némi egészséges erotika is legyen a kötetben, igazándiból az Marllow-eset semmiféle hatást nem gyakorol a nyomozónő életére, és fordítva, a kapcsolat sincs hatással a nyomozásra. Kicsi úgy tűnik nekem, mintha a szerző nem gondolta volna át az egész történetet az elején, vagy valami okból kifolyólag (kézirat leadási határidő szorítása?) nem sikerült volna a papírra vetnie az egész sztorit, csak a nagy részét. Erre utal az is, hogy hosszadalmas felvezetés után a végső konfrontáció Gemsi és a gyilkos között hihetetlenül hamar és egyszerűen lezajlik.
Győrffy-Kiss írói stílusával is volt némi problémám. Azon még viszonylag könnyen túl tudtam lépni, hogy a szerző mindig többes számban említi a páros szerveket ("lábai megroggyannak", "kezei markolják", "kivillantva a térdeit" stb.), ami nem katasztrofális hiba, de ilyen sűrűségben azért elég hülyén hangzik. Azon is túllendültem, hogy az író többnyire kerek-perec leírja a szereplői aktuális érzelmi állapotát, ahelyett, hogy elegánsan, beszédükkel, gondolataikkal vagy tetteikkel jelezné azt. Semmi gond, egyszerű, de hatékony stílus... a kötetben előforduló párbeszédek viszont kritikán aluliak. Egy tipikus példa, amit a férj vág hozzá az őt megcsaló feleséghez veszekedés közben:
"Olyan mélyen sebeztél meg, amilyen mélyen csak lehet. Belemartál a szívembe és most seblázban ég az egész testem."
Egy brazil szappanoperában talán még elmenne ez a két mondat, de egy pszichothrillerből azért már nagyon kilóg. Ugyanilyen borzasztó a helyzet a legtöbb párbeszédnél, különösen ott, ahol Győrffy-Kiss megpróbál vulgáris kifejezéseket a karakterei szájába adni. John Marllow beszámolói például hemzsegnek a számomra életidegen káromkodásoktól. Nincs ellenérzésem a mocskos beszéddel szemben, itt azonban csak elidegenített a kötetben olvasható művies trágárkodás (pl. "befeszíti a pélót" - van olyan ember, aki így beszél, és könyvet olvas?). Egy szó, mint száz: véleményem szerint az írónak kicsit még dolgoznia kellett volna a párbeszédei életszerűségén.
A horrorisztikus elemek, tehát a gyilkosságok elég jól sokkolnak a könyvben, bár az én ízlésemnek kicsit szűkmarkúan méri a szerző az egyébként ötletes brutalitást. A feszültségkeltés alacsony színvonalon valósul meg. Sok esetben olyan filmszerűen vannak leírva az események, hogy pont a kiszámíthatóság okozza az izgalom elillanását. Én egyedül a nyomozónő és a gyilkos találkozásánál éreztem némi feszültséget, de azt meg olyan gyorsan rövidre zárta a szerző, hogy szinte pislogni is alig tudtam.
A szereplők kidolgozása és bemutatása a regény jobban sikerült aspektusai közé tartozik. Kis túlzással életszerűnek is lehet nevezni a főbb karaktereket, bár azért itt is találkoztam zavaró momentumokkal. Például értem én, hogy nagy hatással volt a szerzőre Stephen King munkássága, ezért King legtöbb művéhez hasonlóan itt is a főszereplő írófigura tekinthető a szerző alteregójának, de azért a monogramra való rájátszás - John Cure/Joseph Church - azért kicsit túlzás már, nem? Aztán ott van a sorozatgyilkos John Marllow karaktere, aki úgy en bloc egy nehezen elfogadható szereplő, hiszen olyan direkt módon fanatikus GONOSZ figura ("a pokolban minden megölt perszóna a szolgám lesz"), hogy az már erősen szúrja az olvasó szemét. Egyebekben nem találtam kivetni valót a szereplők kapcsán.
Egy-két logikai bukfenc még akad a történetben, mint ahogy elütéseket is fel lehet fedezni a szövegben, azonban mindezen hiányosságok - és akár az eddig említett összes probléma is - kiküszöbölhetőek lettek volna, ha egy "külső szem" jobban ráfigyelt volna az alkotóra.
Szentül hiszem, hogy Győrffy-Kiss József egy ennél sokkal mívesebb regényt tett volna le az asztalra, ha egy szigorú hozzáállású szerkesztő még a kiadás előtt felhívta volna a figyelmét a kézirat neuralgikus pontjaira. Jelenlegi formájában A Gonosz új arca sajnálatos módon csak egy alsó-középkategóriás, nem igazán különleges, és több aspektusában is támadható horror/thriller/krimi regény.
4,5/10
