Az androdiok sematikus lázadása, avagy ilyen volt a Westworld Nolan előtt
2016. október 17. írta: The Man Who Laughs

Az androdiok sematikus lázadása, avagy ilyen volt a Westworld Nolan előtt

Filmbaráth korábbi kritikáját a Feltámad a vadnyugatról itt olvashatjátok

Nemrég indult el az HBO új slágersorozata a Westworld, amelynek nyitánya annyira lenyűgözött minket, hogy úgy gondoltuk ideje foglalkozni annak előzményeivel is. Így újra elővettük Michael Crichton klasszikus filmjét, illetve annak kevésbé ismert folytatását, és a filmek alapján készült rövid életű – első – TV sorozatot is közelebbről megvizsgáltuk.

Önjáró autók, telefonban épített személyi asszisztensek, virtuális valóság. Lassan tényleg elérjük a 60-as, 70-es évek science-ficton filmjeinek a világát.  Persze az emberként gondolkodó mesterséges intelligencia kifejlesztése még várat magára, de ha ilyen tempóban haladunk, akár még az is elképzelhető, hogy az unokáink már a Skynetek és C3PO-k világában nőjennek fel (de az legalábbis egyre valószínűbb, hogy a szabadidejüket a holofedélzeten töltik majd). Persze ez most még talán túlzásnak tűnhet, főleg mert jómagam körülbelül annyit konyítok a programozáshoz, mint terminátor a mosolygáshoz. Viszont a mesterséges intelligenciával kapcsolatos filozófiai és morális kérdések mindig is érdekeltek. Hiszen a Turing biztos gép megalkotóinak nem csak a technikai nehézségeket kell majd leküzdeniük, hanem olyan kérdésekre is meg kell találniuk majd a választ, mint hogy: játszhat-e az ember következmények nélkül istent? Milyen jogok illetnének meg egy hozzánk hasonlóan intelligens gépet? Mitől ember az ember? Képes lehet-e egy gép arra, hogy túllépjen a programozásán? Lehet-e egy robotnak szabad akarata?

westworld123.png

Persze koránt sem új keletű kérdések ezek. Könyvben, filmen, sőt videojátékokban is sokan, sokféle képen foglalkoztak már velük. Ám ennek ellenére úgy vélem, hogy a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőségek, illetve az abból származó esetleges fenyegetések, olyan örökzöld témáit képezik a sci-fi irodalomnak (ebbe beleértve a forgatókönyveket is), amelyeket igenis érdemes időről-időre újra elővenni. Nem pusztán azért, mert a technika fejlődésével ezek a kérdések is egyre relevánsabbá válnak, hanem azért is, mert a mai napig lehet érdekes, újszerű megvilágításba helyezni őket (Példának okáért lásd a tavaly előtti Ex-Machinát.)

Pedig 1973-ban messze nem volt annyira elcsépelve „az öntudatra ébredő robotok fellázadnak az alkotóik ellen„ toposz, mint manapság. Amerikai mozifilmen korábban csak kétszer – a 2001: Űrodüsszeia-ban és a Colossus: The Forbin Project-ben – jelent meg az emberiség ellen törő szuperszámítógép rémképe.  Ezekhez képest pedig egy meglehetősen fontos újítással szolgált anno a Westworld. Ugyanis Hollywoodban itt tűnt fel először a teljesen emberi kinézetű, és emberként is viselkedő android figurája. A Terminátor elődje a proto-Jurrasic Parkban. Leginkább ezzel a mondattal lehetne leírni a Michael Crichton által írt és rendezet film történetet, amelyben Délosz (a gigantikus élménypark, ahol a látogató élethű szimulációkban tapasztalhatja meg, hogy milyen volt az élet a vadnyugaton, a középkori Európában illetve az ókori Rómában) robot színészei fellázadnak az alkotóik ás a látogatók ellen.

vlcsnap-2016-10-14-18h30m19s257.png

Nem csak elképesztően jó, de bemutatásakor meglehetősen formabontó volt ez a koncepció.  Épp ezért csalódás, hogy a Jurassic Park írója gyakorlatilag semennyire sem használja ki az ötletben rejlő potenciált. Pedig a film első felében még megjelennek érdekes, és korában újszerűnek számító kérdések. Létezhet-e ember és gép között szexuális (romantikus) kapcsolat?  Képes lehet-e egy átlagember megölni valamit, ami megszólásig hasonlít az emberre? És, ha igen, akkor a milyen hatással lehet rá?  Ráadásul ez az első egyik film, amiben utalnak a számítógépes vírusokra. Ám a probléma az, hogy ezen a kérdések kifejtésében Crichton nem jut túl az említés szintjén.

Pedig a film meglehetősen hosszú expozíciójában lenne idő ezen témák részletesebb körbejárására is, de az író-rendező sajnos megelégszik Délosz működésének a bemutatásával. Persze egy ilyen filmbe fontos a világépítés is, de a film mégis fölöslegesen időzik el azon, hogy egy-két teljesen jelentéktelen szereplő, mivel tölti az idejét a vadnyugaton (vagy a középkorban). És, bár kezdetben érdekesnek tűnhet, ahogy a rendező bevisz minket az élménypark kulisszái mögé, ám az értelmetlen techno-blabla hamar unalmassá válik. Persze attól, hogy egy filmben intelligens robotok vannak, még nem feltétlenül kell komoly filozófiai eszmefuttatásokat végeznie, ám a Westworld sajnos „androidos Cápaként” sem az igazi.

vlcsnap-2016-10-14-18h31m57s329.png

Az azonban még így is zavaró, hogy ellenben sok más mesterséges intelligenciával foglalkozó filmmel, itt még minimális magyarázatot sem kapunk arra, hogy tulajdonképpen miért és mitől fordulnak az androidok az emberek ellen. (Először arra gondoltam, hogy egyszerűen csak követik a programozásukat, de ennek ellent mond, hogy a nem harcra szánt modellek is gyilkos ámokfutásba kezdenek. De az sem világos, hogy például a középkori robotok miért állnak le maguktól, amikor más gépek még szabadon garázdálkodnak.)

Utólag nem meglepő, hogy a film első vágását maga Crichton is unalmasnak érezte, szerencsére azonban ezen aztán valamennyire sikerült változtatnia a film második felére. Mert bár az androidok lázadásának okai nincsenek igazán kifejtve, az ember-robot hajszából legalább valamennyire izgalmas és feszült (még ha nem is mindig logikus) macska-egér játék kerekedett. 

vlcsnap-2016-10-14-22h56m49s710.png

Persze aki miatt igazán működik a filmnek ez a résszé, és aki úgy általában a legtöbbet rakja hozzá a film élvezetéhez, az kétségkívül Yul Brynner, aki hátborzongatóan jó a Gunslinger-re keresztelt gyilkos robot szerepében. (Nem csoda, hogy közel 10 évvel később majd Arnold Schwarzenegger is az ő alakítását fogja alapul venni a terminátorhoz, illetve John Carpenter is róla mintázza majd Micheal Myers figuráját.) És, bár a többi színész is korrekt: James Brolin kifejezetten szórakoztató, Richard Benjamin pedig könnyedén azonosulható főhős, de Brynner kíméletlen és megállíthatatlan gyilkoló gépe miatt válik emlékezetessé a film.

Továbbá az is elvitathatlak, hogy filmtechnikai szempontból egy kisebb mérföldkővel van dolgunk, hiszen ez volt az első olyan film, amely számítógép által digitalizált jelenetet tartalmazott.

vlcsnap-2016-10-14-18h32m22s665.png

Összességében azonban a Westworld tipikusan az a klasszikus(?), amelyen kikezdett az idő vasfoga, hiszen azóta már számtalan filmet láttunk, amely okosabban, izgalmasabban és jobban dolgozta fel a gépek és az emberek konfliktusait. Ám éppen a film koncepciójában rejlő, de kihasználatlan potenciál miatt kíváncsian vágtam bele a Feltámad a vadnyugat kevésbé ismert folytatásába az Eljövendő világba (eredeti címén: Futureworld).

A történet szerint 3 év telt el a Westworld tragédiája óta.  A felújított és a korábbinál nagyobb Délosz élménypark nemsokára újra megnyitná a kapuit, ám előtte még meg kell győzni a látogatókat, hogy most már esélye sincs annak, hogy a korábbihoz hasonló problémák merüljenek fel. Épp ezért a szervezők (Arthur Hill) meghívnak egy halom fontos politikus, egy népszerű TV műsor vezetőt (Blythe Danner) és egy elismert újságírót (Chuck Browing szerepében Peter Fonda), hogy első kézből tapasztalják meg, hogy milyen biztonságos (és elképesztő) lett az új park.  Amikor a park egy volt alkalmazottja rejtélyes körülmények között életét veszti (pont mielőtt kitálalna Browingnak), az újságíró nyomozni kezd és hamarosan kiderül, hogy az új Délosszal sincsen minden rendben.

vlcsnap-2016-10-14-18h18m40s384.png

Bár reménykedtem, abban hogy a Futureworld képes lesz jobban élni a koncepcióban rejlő lehetőségekkel, legbelül mégis attól féltem, hogy egy sematikus folytatást lesz csupán, amelyben ugyanazt kapjuk, mint az elődjében, csak még kisebb hatásfokkal kivitelezve azt.  Nos sem a félelmei, sem pedig a reményeim nem igazolódtak be. Ugyanis Richard T. Heffron (és írói) teljesen másképpen közelítik meg a témát mint Crichton tette azt.

Ugyanis a Futureworld tulajdonképpen egy hidegháborús thriller, gyakorlatilag a Testrablók támadása androidos változata. És, bár hasonlóan keveset foglalkozik a mesterséges intelligencia kérdéseivel, mint elődje (bár itt legalább kapunk egy mondatot arról, hogy mi a robotok célja), de az újfajta megközelítés így is értékelendő.

Egy valamiben pedig ténylegesen is felülmúlja az első részt: a főszereplőjében. Peter Fonda ugyanis karizmatikusabb, izgalmasabb hős, mint amilyen Benjamin volt. A végjátékbeli dupla szerepében pedig egészen brillírozik (ráadásul az addig egyeletlen teljesítményt nyújtó Danner is itt talál igazán magára.) Sajnos azonban a Futureworld így sem lett sokkal izgalmasabb, mint elődje. (Sőt mivel valamivel hosszabb, így néhol még lassabb is.) Igaz, itt már az expozícióra is jut némi feszültség, ám sajnos mai szemmel már túlságosan is kiszámítható a film közepén lévő nagy fordulat, és igazán sajnos csak azután indul be a film (és akkor is csak egy előzőhöz hasonló ember kontra gép hajszát kapunk). Amitől pedig végképp erőtlenné válik a film az a túlságosan pozitív befejezés, ha egy fél perccel korábban ér véget a film, az sokkal merészebb és katartikusabb lett volna. Nem mindig kell megnyugtatni a nézőt, hogy minden rendben lesz, jól esik néha még a stáblista alatt (vagy azon is túl rágódni a filmen.)

vlcsnap-2016-10-14-18h22m05s262.png

A Futureworld tehát az eltérő koncepciója ellenére, minőségében egészen hasonló az ismertebb (és elismertebb) elődjéhez. (Ráadásul ide is jutott egy technikai mérföldkő: ez volt az első egész estés mozifilm, amely háromdimenziós CGI-t használt.)  Aki azonban Yul Brynner miatt nézné meg a filmet, az ne tegye. Mindenki kedvenc vadnyugati mesterlövésze ugyanis, csupán egy teljesen értelmetlen és fölösleges álom jelenet erejéig szerepel a filmben, ami csak arra jó, hogy a folytatás valamivel hosszabb legyen, mint az első rész. (Valószínűleg Brynner és a western közeg hiánya is hozzájárulhatott a folytatás kedvezőtlenebb fogadtatásához. És való igaz, hogy éppen a kopasz halálosztó és a western-sci-fi hibrid tette emlékezetesé és igazán egyedivé az előző filmet.)

Szóval hiába a remek koncepció igazán sem a Westworld, sem pedig a Futureworld készítői nem tudtak élni a lehetőséggel, így pedig – forradalmi technikai megoldásaik ellenére – sajnálatos módon mindkét filmből csupán egy közepesen szórakoztató kalandfilm lett, amelyek ugyan nézhetőek, de mai szemmel kevés valódi izgalommal szolgálnak.  Sajnos mindkét filmre elmondható, hogy jobb az ötlet, amire épülnek, mint ahogy azok kivitelezése sikerült. (A másodiknál pedig valamivel nagyobb a kontraszt, mai szemmel ugyanis a Futureworld futurisztikus élményparkja sok helyen kifejezetten megmosolyogtató.)

vlcsnap-2016-10-14-18h27m45s093.png

Mielőtt azonban még belevágnánk az HBO roppant ígéretesnek kinéző rebootjába (melynek pilotja az HBO Go-n regisztrálás nélkül megnézhető), azért említsük meg, hogy első kísérlet arra, hogy sorozat formájában bővítsék ki a Westworld világát. 1980-ban ugyanis a CBS elkészítette a Beyond Westworld címre hallgató, sikeresnek a legnagyobb jó indulattal sem nevezhető szériát. Ami mindenképpen érdekes a sorozatban, hogy megpróbálta megmagyarázni azt, hogy miért lázadtak fel az androidok az eredeti filmbe – igaz, hiába a próbál a sorozat annak a folytatása lenni, nem igazán illeszkedik hozzá – azonban a magyarázat, amivel a sorozat íróinak sikerült ellő állni az a lehető legkevésbé érdekes vagy izgalmas. A történet szerint ugyanis a robotok egyik tervezője megelégeli, hogy csodálatos találmányait játékra használja, ezért átveszi felettük az irányítást. Westworld lerombolása után pedig neki lát, hogy megvalósítsa azt, amire szerinte ki lettek találva az androdidok: hogy átvegyék a föld irányítását.

Kicsit sem meglepő, hogy a Beyond Westworld nem igazán keltette fel a TV nézők érdeklődését, hiszen a sorozatban nincsen semmi, ami akár távolról is érdekes lehetne. A világuralomra törő örült tudós figurája akkora sablon, hogy már csak paródiákban lehet komolyan venni. Persze az James Wainwright által játszott Simon Quaid nem gonoszságból, vagy hatalom mániából kifolyólag akarja meghódítani a földet, hanem puszta jó szándékból, hiszen a robotok hatékonyabban, jobban tudnák irányítani az emberiséget. Kár, hogy a részeket nézve nem igazán érződik, hogy miként is akarja kivitelezni a hatalomátvételt. Az első részben egy atom-tengeralattjáró próbál ellopni, oké ez még jól is jöhetne a későbbi céljaihoz, de hogy a második részben miért akar megszerezni egy olajvállalatot (amikor szemmel láthatóan nincsen szüksége pénzre), vagy, hogy a későbbiekben miért akar egy afrikai diktátornak atomfegyvert készíteni, csak azért, hogy az országban menedéket kapjon (amikor így sem tudja senki, hogy honnan irányítja a műveleteit), az már sokkal kevésbé világos. (Arról nem is beszélve, hogy egyetlen egyszer sem jut eszébe a legkézenfekvőbb megoldás: azaz, hogy az adott célszemélyt – pl.: az említett olajmágnást – egyszerűen megölje és feltűnésmentesen kicserélje egy androidra).

vlcsnap-2016-10-14-18h26m08s871.png

Vele szemben állnak a sorozat főhősei: Délosz volt tudományos vezetője (William Jordan), a cég biztonsági szakértője (Jim McMullan) és egy titkos ügynök (Connie Sellecca). Az ő feladatuk, hogy részről részre felkutassák és kiiktassák a középkorú Donald Trump Quaid androidjait. Ez pedig pont olyan monoton és unalmas, mint ahogy hangzik. Minden rész ugyanúgy épül fel: kiderül, hogy a renegát tudós beépített valahová egy robotot, erre csapatunk beépül, hogy elkapja azt. Néhány „körömrágóan izgalmas” – komikusan hatásvadász rész közbeni cliffhangerekkel megtoldott – akciójelenet után kiderül, hogy a robot éppen az, akire a legkevésbé számítottunk (vagy csak valaki, aki eddig nem is szerepelt), gyorsan elintézik őt, és jövő héten indulhat minden újra elölről.  Ráadásul a kifejezetten unalmas főszereplő mellett az sem igazán válik a sorozat javára, hogy a robotok a lehető legritkább esetben jelentenek valódi fenyegetést. Arra sem képesek, hogy lelökjenek valakit egy erkélyről, és az sem tűnik fel a kifinomultabb érzékelőiknek, hogy éppen az követi őket, akit keresnek. Ha egy-egy epizódban vannak is érdekes, vagy izgalmas ötletek általában azokat is sikerül a lehető legunalmasabban kivitelezni. (Általában még azt a borzongató feszültséget sem sikerül megteremteni, ami abból adóan, hogy nem tudjuk, hogy éppen ki az android és ki ember.)

Ezek után kicsit sem csodálom, hogy a sorozat utolsó két részére senki sem volt már kíváncsi, bevallom én sem.  Szerencsére azonban egyelőre úgy néz ki, hogy Jonathan Nolan-t és író csapatát sokkal inkább érdeklik a témában rejlő filozófiai kérdések, mint sem a sematikus robot hajsza.

A Feltámad a vadnyugat teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.

Az Eljövendő világ teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr7511808475

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mr. Waszabi 2016.10.18. 15:40:15

Az eredeti film érdekes volt a maga technikai és story-szövési színvonalán - utóbbi nem volt túl bonyolult a kor divatja szerint -, ez a mostani sorozat meg elég szr lett a kor technikai és sztory szövési színvonalának ellenére is. Sztem annyira szét van esve, annyira csapongó, hogy nézhetetlen.