Farkaséhség / Ravenous (1999)
2016. október 14. írta: The Man Who Laughs

Farkaséhség / Ravenous (1999)

Belezős lélektani horror a vadnyugaton

Bármennyire is szeretjük a westernfilmeket, azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az élet a vadnyugaton korántsem volt habos torta. A 19. század amerikai határvidékén mai szemmel nézve kifejezetten anarchikus állapotok uralkodhattak. A vadnyugat egy könyörtelen és mocskos (fizikailag és erkölcsileg egyaránt) világ volt, egy olyan világ, ahol minél kegyetlenebb valaki, annál szebb karriert futhat be. Egy olyan világ, ahol a vitákat gyakrabban döntötték el a hatlövetűek, mintsem az ész érvek. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok az, aki túl sok spagetti-westernt nézett, ám abban így is biztos vagyok, hogy a vadnyugaton még úgy is nehezen lehetett boldogulni, ha az embernek nem kellett pszichopata kannibálokkal megküzdenie. Nos, Antonia Bird rendezésének szereplőinek nem jutott ki ebből a luxusból, a Farkaséhség ugyanis a western és kannibál filmek meglehetősen sajátos ötvözete. Viszont senki ne asszociáljon egy olyan konvencionálisabb western-horror hibridre, mint amilyen (az egyébként kiváló) Csontok és skalpok volt. Nem, a Farkaséhség egy sokkalta furább, de éppen annyival tartalmasabb tripet kínál a nézőjének.

d4kn3120.jpg

John Boyd (Guy Pearce) nem éppen minta katona. Miközben katonáit halomra ölik, ő nem pusztán megmerevedik a félelemtől, de inkább halottnak tettei magát, mintsem hogy szembe szálljon az ellenséggel. Ám a csodával határos módón (a véletlennek köszönhetően) mégis hős lesz belőle. A hősöket pedig ki kell tüntetni, ám felmerül a kérdés, hogy mit csináljunk egy olyan hőssel, aki gyakorlatilag a gyávasága miatt lett hős? Ezzel a dilemmával szembesül Boyd felettese is, aki végül arra az elhatározásra jut, hogy századossá lépteti elő, majd áthelyezi, egy olyan istenháta mögötti helyőrségre, ahol biztosan nem fog sok fizet zavarni. Kezdetben úgy tűnik, hogy Fort Spencer éppen ideális megbízatás lehet Boydnak, hiszen ennél békésebb és unalmasabb erődítményt keresve sem találhatott volna, ám hamarosan egy rejtélyes idegen (Robert Carlyle) tűnik fel, akinek érkezésével nem csak a pokol szabadul el, de egészen új jelentést kap az a mondás is, miszerint ember embernek farkasa.

A Farkaséhség az egyik legfurcsább és legegyedibb western, amihez valaha szerencsém volt. És nem pusztán azért mondom ezt, mert Bird poros kisvárosok, indián rezervátumok vagy a végeláthatatlan sivatagban száguldó postakocsi helyet a Sierra Nevada havas fenyőerdeibe helyezte a filmje cselekményét. Hiszen láttunk már ilyet, ahogy láttunk már westernt pisztolypárbajok és napnyugtába ellovagló hősök nélkül is. Az, hogy a rendező tudatosan kerülte a western filmekre vonatkozó összes klisét és toposzt az még csak az érme egyik oldala, a másik az az, hogy ezzel egy időben belerakott a filmbe egy rakás olyan dolgot, amit a legritkább esetben társítunk a vadnyugattal. A kettő együtt pedig azt eredményezte, hogy a Farkaséhség úgy mesél az amerikai határvidékről és az Egyesült Államok születéséről, mint talán semelyik hasonló film.

Mert miből is tevődik össze a Farkaséhség? Egy rész Visszatérő, egy rész Életben maradtak, egy rész Éjjeli féreg, egy leheletnyi Hannibál és egy falatnyi Halál csöndje. Ízesítsük mindezt egy csipetnyi indián folklórral és egy olyan csodálatosan groteszk, a fekete-humorral sem fukarkodó, gondolatébresztő és kifejezetten egyedi műfaji mixet kapunk, amitől az ínyencek mind a tíz ujjunkat megnyalják majd.

vlcsnap-2016-10-13-22h31m34s122.png

Egy túlélő film, arról, hogy meddig hajlandó elmenni az ember a saját élete védelmében. Hogy egyáltalán biztosan érdemes-e minden áron túlélni? És, ha egyszer átléped az emberség határát, van-e onnan visszaút? Lehet-e meg nem történté tenni (vagy legalább legitimálni) a múlt szörnyűségeit, vagy örökre az fog meghatározni, amit akkor megtettél?

Boydnak ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie. Guy Pearce pedig tökéletes a saját gyávasága és moralitása között vergődő karakter eljátszására. Bár karaktere kezdetben kissé szürkének, passzívnak tűnhet, az ausztrál színész nagyszerű, visszafogott játékának hála mégis hamar elnyeri a néző szimpátiáját. Egyaránt hiteles gyáva megalkuvóként, és az erejét meglelő, majd pedig elveiért végsőkig kiálló férfiként. Csupán mimikájának apró vonásaiból nagyszerűen leolvasható a figura őrlődése e között a két véglett között. Csak azért nem írom, hogy az egyik legjobb alakítása, mert Pearcenek marha sok „egyik legjobb alakítása” van.  

Mégis a Farkaséhség elsősorban nem is a túlélésről, hanem magáról Amerikáról szól. Hiszen, minden kényelmetlensége és veszélye ellenére, a vadnyugatnak meg volt a szép oldala is. A XIX. században az USA zord határvidéke maga volt az individualizmus és a totális egyéni szabadság földje (feltéve, ha fehér férfi voltál), a lehetőségek hazája, ahol bárki új életet kezdhetett. Ahol kellő kitartással és kemény munkával bárki naggyá válhatott.  Na, de valljuk be kiknek is jött be igazán az amerikai álom? A keményen dolgozó kisembernek, aki a manifest destiny szellemiségében útra keltek, hogy meghódítsák a kontinenst? Talán némelyiküknek igen, de a szomorú igazság az, hogy legtöbbször inkább a Butch Cassidyk és az Al Caponék profitáltak igazán a lehetőségek hazájából. Azok, akik saját céljaik elérése érdekében nem voltak gyomorbajosak keresztülgázolni a náluk gyengébben. (Ahogyan a manifest destiny büszke telepeseit sem zavarta, hogy ha „fejlődés” érdekében ki kellett irtani pár tízezer őslakost.)

vlcsnap-2016-10-13-22h17m02s032.png

A Farkaséhség egy lehangoló görbe tükör Amerikának. Bird olvasatában ugyanis a lehetőségek földje, valójában a keselyük kontinense. Robert Carlyle által alakított Ives ezredes pedig a tökéletes keselyű. Tulajdonképpen lehetne Louis Bloom egyik távoli őse is, hiszen az Éjjeli féreg visszataszító pszichopatájához hasonlóan ő is önként és dalolva szabadul meg az emberségétől, és éppen a moralitás sutba vágásával válhat a vadnyugat meghódítójává és az amerikai álom beteljesítőjévé. (Sőt még Bloomnál is rosszabb, hiszen míg Gylenhal figurája tényleg csak egy keselyű volt, addig Carlyle-é valódi ragadozó.) Persze a szörnyet le lehet győzni, de mit sem érünk vele, ha a rendszer, ami kitermelte a szörnyet továbbra is fent marad.  

Carlyle alakitása hátborzongató és hátborzongatóan fantasztikus. De nem csak ő és Pearce jók, hanem a mellékszereplő gárda is, ami nem is csoda tekintve, hogy jórészt rutinos karakterszínészek alkotják azt. (Olyanok mint David Arquette, Jeffrey Jones, Jeremy Davies és Neal McDonough. Egyaránt remekelnek.)

A filmben az igazi horrort talán nem is a belek jelentik, hanem az, amit a rendezőnő mond nekünk az emberei természetről és fajunk önzőségéről és kapzsiságáról. (Sajnálatos, hogy egy ilyen egyedi alkotást tető alá hozó rendező a karrierje gyakorlatilag egészét a másodvonalban főleg sorozat epizódok és TV filmek rendezésével töltötte.)

vlcsnap-2016-10-13-22h26m24s521.png

Persze erőszakos film ez, de senki ne számítson Cannibal Holocaust szintű gyomorforgató őrületre. Naturalista, de sosem öncélúan provokatív az erőszak ábrázolás. Illetve bár vannak kifejezetten feszült, és nyugtalanító részei, igazán nem félelmetes vagy ijesztő, így a klasszikus értelemben vett horrora vágyóknak hasonló csalódásban lehet részük, mint a klasszikus értelemben vett westernre vágyóknak.

Kevés filmnek van olyan eklektikus zenéje, mint a Farkaséhségnek. Damon Albarn (Blur és Gorillaz együttesek atyja) és Michael Nyman szerzeménye egyik percben még egy hagyományos feelgood kalandfilm zenéjét jutatja eszünkbe, aztán hirtelen baljós és idegőrlő horror muzsika keveredik belőle, hogy végül egy már-már parodisztikusan eszement dixieland orgiába csapjon át.

Bemutatójakor a Farkaséhség kifejezetten nagyot bukott, és ez nem is csoda, hiszen ez egy minden szempontból kompromisszum mentes alkotás. (Meg hát a témája sem olyan néző vonzó, arról nem is beszélve, hogy a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső illetve a Mátrix között kellett volna helyt állnia) Mer fura lenni, mer csapongani a hangulatok között és ez valami olyan, amire a tömegek gyakran nem vevőek. Épp ezért nem is tudom azt mondani, hogy mindenkinek, aki ezek után megnézni, tetszeni fog, mert nyilván nem fog. Az éles hangulatváltásai és a története miatt sokak számára egy katyvasz lehet, de nem nekem. Így bár garanciát nem adhatok rá, mégis buzdítók mindenkit, hogy aki vevő a szokatlanabb, különlegesebb filmekre az mindenképen tegyen vele egy próbát, mert megérdemli.

 A Farkaséhség teljes adatlapja a MAFAB (Magyar Film Adatbázis) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6011799881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Werewolfrulez · http://smokingbarrels.blog.hu/ 2016.10.16. 11:53:21

Nagy kedvenc a film, és a cikk is igen míves lett. A pontszám meg gondolom jó magas :)
süti beállítások módosítása