The Man Who Laughs kritikája itt olvasható
Annyiban teljesen érthető volt A hét mesterlövésszel kapcsolatos kifakadás, hogy az már előzetesen is borítékolható volt, semmi értelme nincs megszületésének: az elődjében semmi aktualizálandó, újrafogalmazandó gondolat nem volt, maximum A hét szamuráj áramvonalasításában elveszett nüanszokat lehetett volna visszapótolni (na meg a színészgárda diverzifikálásával erősíteni a polkorrekt motívumokat). Ugyanakkor igaz az is, hogy végeredményben a kor szelleméhez igazodó update lett az alkotás - már amennyiben a Batman v Superman vagy A függetlenség napja második részének kőbuta pusztításparádéit vesszük a mércének.
"Mindig is vágytam egy nagy durranásra!"
Chris Pratt a fentiekkel remekül fogalmazta meg A hét mesterlövész mögött valószínűsíthető alkotói szándékot: Antoine Fuqua legújabb műve tényleg nem lett több egy gigantikus tűzpárbajnál, és az ahhoz hanyagul összefércelt felvezetésnél, amely még arra sem volt képes, hogy legalább az elődökből kikukázzon valami használhatót. A film egyetlen értékelhető elemét a féltávra, illetve a fináléra időzített leszámolások adják, amelyek túlnőnek az eredeti, illetve A hét szamuráj döcögősebb összecsapásain, de egyrészt a rendező kézjegyének semmi nyoma a generikusnak tűnő jelenetsoron, másrészt az egymást hétről-hétre túllicitáló kortársak rengetegében kevésbé érdem, mint alapelvárás egy-egy lendületes akciószekvencia.
"- Miből gondolod, hogy Bogue idejön?
- Idejön."
Különösebben azzal sem lehet takarózni, hogy a forgatókönyv többi része az akciók túlsúlya miatt van borzasztóan leegyszerűsítve, mint a fenti példa is mutatja, Richard Wenk és Nic Pizzolato nem igazán törődtek azzal, hogy komolyabb ok-okozati kapcsolatokat építsenek fel akár egy dialógus egymásra reagáló sorai között. Számos alkalommal szokás agykikapcsolós filmként hivatkozni egy-egy kevésbé átgondolt, ámde látványos produkcióra, azonban A hét mesterlövész esetében nem azért kell mellőznünk a gondolkodást, hogy ne tűnjenek fel a nyilvánvaló hülyeségek és a szkript logikai bakugrásai, hanem mert eleve teljesen lehetetlen bármilyen információt kinyerni a vászonról.
Karakterrajzokról, gyakorlatilag nem beszélhetünk, motivációi sincsenek senkinek, a csapat úgy áll össze, mintha a vadnyugat tele lenne önfeláldozó, öngyilkos-jelölt pisztolyhősökkel, a Peter Sarsgaard alakította ellenfélről csak annyit tudunk meg, hogy valamiféle földfétis miatt ragaszkodik a falusiak indokolatlan legyilkolásához - utóbbiak pedig azért vállalják az élet-halál harcot, mert nem kapták meg a piaci árat földjeikért. (Mindenki végiggondolhatja ugyanezeket az indokokat Sturges, illetve Kuroszava műveiben, sokkoló lesz a kontraszt.) A koherens karakterívek, konfliktusok hiánya már szinte fel sem tűnik, az összefüggések ugyanis annyira elemi szinten hiányoznak, hogy már a párbeszédek vagy vágások megkomponálásán megbicsaklik a produkció.
A maga nemében természetesen bámulatos teljesítmény, hogy ugyan az eredeti sem volt egy bonyolult eszközökkel dolgozó mű (mert az még minimálisan érthető, ha valakinek a Szemekbe zárt titkok hatásmechanizmusának feldolgozása meghaladja a képességeit), de még így is csak elvenni tudott belőle Fuqua és csapata. Ennek ellenére nem kell azzal a közhellyel vádolni a filmet, hogy megbecstelenítette az 1960-as verziót: ez az alkotás a filmművészet egészét becstelenítette meg.
4/10
A hét mesterlövész teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán