Csak én kapok agyvérzést attól a remake-mániától, amely mostanában végigsöpör Hollywoodon? Szomorú, hogy ennyire biztosra akarnak menni a studiók, a kreativitás tovaszökkent az álomgyárból, hogy a tévében találjon új otthont, melynek eredményeként egyre kevesebb értelme lesz moziba járni, mi pedig sorozatfüggők leszünk. Hát, ezzel biztos nem fogja kihúzni magát az egyre nyilvánvalóbb gödörből a filmipar, de majd csak megunják, hogy szépen megbuknak majd a mozipénztáraknál a régi kedvencek újra (nem) gondolásai. A hét mesterlövész a ritka kivétel, amelyik erősíti a szabályt, a közönség már évekkel ezelőtt sem díjazta, ha gyerekkori kedvencükről akarnak lehúzni egy újabb bőrt, így fordulhatott elő, hogy 2012-ben finoman szólva sem aratott nagy sikert az 1990-es Total Recall remake-je (nekem máig nem sikerült végignéznem, pedig több kísérletet is tettem rá). Miért nézzünk meg egy teljesen felesleges újrázást, amikor bármikor előkaphatjuk az eredetit? Én most pontosan ezt tettem, sok év kihagyás után néztem meg az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült filmet, és megnyugodva tapasztaltam, hogy hiába koptak meg a trükkök, maga a film még mindig nagyon jó!

Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger) egyszerű építőmunkás, akinek szép felesége és dögunalmasan békés élete van, azonban egy visszatérő álom miatt mindenképpen el akar jutni a Marsra, és ezt egy különleges ügynökségnek köszönhetően meg is teszi. Azonban a virutális kaland viharsebesen ijesztően valódivá válik, emberünk hamarosan abban a helyzetben találja magát, hogy rajta múlik a vörös bolygó lakóinak az élete...

A film alapjául Philip K. Dick 1966-ban írt 23 oldalas novellája, a We Can Remember It For You Wholesale szolgált, amelynek a filmes jogait már 1974-ben eladta az író 1000 dollárért, de csak sok évvel később került a gyöngyvászonra a történet. Amikor eldőlt, hogy az osztrák tölgy fogja játszani a főszerepet, nyilvánvaló volt, hogy az akció lesz túlsúlyban a filozófiai mondanivaló mellett, illetve az is, hogy az eredetileg könyvelő főhős foglalkozását meg kell változtatni, mert Arnie nem igazán lett volna hiteles aktatkukacként. Paul Verhoeven a Robotzsarunak köszönhetően menő rendezőnek számított akoriban, és jól értett a szakmájához, vagyis ez a film sikerre volt ítélve. Hamar kultfilm lett belőle, egyrészt az akkoriban hihetetlenül látványosnak számító trükköknek köszönhetően (amelyek közül szerény véleményem szerint a férfi nézőknek a legjobban a három mellű nő tetszett a legjobban:-)), másrészt a forgatókönyv is jó volt, kár, hogy a vége annyira gicces lett, de ez senkit sem zavart a műélvezetben, máig megunhatatlan ez a dögös akció-sci-fi.

A film legnagyobb erénye az volt, hogy mindvégig megmaradt az a titokzatosság, hogy tényleg álmodja-e a főhős az egészet, vagy valóban megtörténnek vele az események. Arnie-t ugyebár sohasem a színészi képességei miatt szerettük, ezúttal sem jutott el Shakespeare-i mélységekig, mivel azonban rá szabták a főszerepet, pontosan azt hozta, ami ehhez a filmhez kellett, nélküle nem lett volna ennyire emlékezetes élmény ez az alkotás. Igazából egy csavaros sci-firől van szó, amelyben olyan szinten keveredik az álom és a valóság, hogy egy idő után mindenki elveszíti a fonalat, és inkább beleveti magát a rá zúduló vizuális orgiába és a pörgős jelenetekbe. A Schwarzenegger-féle aranyköpések ezúttal sem maradhattak el, ebből az alkotásból a "tekintsd ezt válásnak" híresült el, amelyet az után ejtett meg, miután laza csuklóval fejbe lőtte a feleségét játszó Sharon Stone-t, akit akkoriban még a kutya sem ismert, viszont látható élvezettel rúgta szét Arnie hátsó felét egy jelenetben (sikeresen el is törte az egyik ujját közben a forgatáson).

Az erkölcsi és filozófiai mondanivaló csak olyan szinten jelent meg a filmben, hogy ne feküdje meg túlságosan a gyomrunkat, a helyzet a mátrixos körítés ellenére a szokásos: a világ bajban, Arnie jön, és rendet tesz. Viszont Philip K. Dick vízióját olyan jól sikerült elegyíteni a hollywoodi standarddal, és megtolni a trükkökkel, hogy a kor egyik legemlékezetesebb alkotását sikerült összehozni. Megkaptuk a szokásos Schwarzi-akciót, a szokásos egysorokkal, azonban a "vajon most álmodom vagy tényleg hős vagyok?" alapszituációt olyan jól sikerült kibontani, hogy olyan dimenziót tudott nyújtani, amely messze túlmutatott egy átlagos akciófilmen. Elgondolkodtattak bennünket az alkotók, miközben kiválóan szórakoztunk, kár, hogy a vége annyira gyengus lett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Arnold Schwarzenegger hozta a szokásos formáját, ezúttal azonban egy fokkal komolyabb alkotásban, mint ahogy korábban megszokhattuk tőle. Sharon Stone még az Elemi ösztön előtti állapotában hozta a dögös szőkét, Rachel Ticotin élete szerepében volt remek. Michel Ironside mindig is a szegény ember Jack Nicholsonja volt, ezúttal is kiváló alakítást nyújtott, mint mindig, de ismét elvitték előle a show-t.

Mai szemmel nézve a trükkök már megmosolyogtatóak, de ne felejtsük el, akkoriban a CGI még gyerekcipőben járt, máig emlékszem, mennyire elámultam azon a moziban, hogy milyen fantasztikus látványt varázsoltak elénk az alkotók. Nem véletlenül őrzünk erről a filmről szép emlékeket, jól össze lett rakva, Arnie a fénykorát élte, jó volt a forgatókönyv, kaptunk akciót, sci-fit és mindent, ami szemnek ingere. Nem fogtak az évek ezen a jó kis filmen, a technikai avulás ellenére is jó választás még mindig egy hűvös őszi estére!

8/10

Az emlékmás teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.