Az egyre gyakrabban felmerülő kérdést, miszerint a néhány év leforgása alatt a popkultúra egyik meghatározó részévé vált zombimitológiát meddig lehet még facsarni, rendre azzal a válasszal zártam rövidre, hogy a kreatív alkotók mindig meg fogják találni, hogyan lehet még frissességet vinni a zsánerbe. Ugyanakkor tény az is, hogy ezek a próbálkozások legtöbbször csak a hézagok betömködéséről szóltak, hogy megtalálják azokat a területeket, ahova még nem férkőzött be a motívum, ugyanakkor annak szinte minimális esélye volt, hogy például a 28 nappal később vagy a Legenda vagyok nyomdokaiban járó műfaj(át)formáló alkotások születhessenek még. (Bár a World War Z lehetett volna az, ha hű marad a könyvhöz.) Egészen eddig a pillanatig, amikor megérkezett a Kiéhezettek.

Ami nagyon hamar feltűnő lehet Mike Carey (saját regényéből adaptált) forgatókönyvében, hogy egyáltalán nem kell kompromisszumokat kötni abban a tekintetben, hogy a műfaji elemek vagy a mögéjük épített gondolatiság talaján kíván újat létrehozni. A kortárs zombifilmek általában ezek közül egyikre képesek csak fókuszálni (ld. az egy izgalmas metaforát gyártó, de a standard zombi-képre támaszkodó Maggiet, vagy az élőhalottak fenyegetését egy sajátos helyszínnel fokozó, de gondolkodás terén már megbicsakló Train to Busant), viszont a Kiéhezettek nemcsak egy új, érdekes megoldásokat és ötleteket szolgáltató megoldással érkezik a zombik kapcsán, de ezt megfelelően bele is képes építeni a narratívájába.

Adott ugyanis egy fertőző gomba, amely vérszomjas agyhalottakká változtatja az embereket, azonban az egyik túlélőcsoport olyan gyerekekre akad, akikben még nem ment végbe teljesen a változás. A rideg körülmények között tartott zombi-ember hibrideket ugyan értelmes gyerekekké tudták nevelni, de a reflexeiket nem voltak képesek legyőzni - igaz, nem is ez volt a cél, hanem hogy egy vakcinát állíthassanak elő a szervezetükben termelt ellenanyagból. Melanie (Sennia Nanua) éppen akkor kerül a boncasztalra, amikor a bázist lerohanják a "kiéhezettek", így kísérleti nyúlból végül ő lehet az, aki segít életben maradni egykori fogvatartóinak a számukra ismeretlen és veszélyes, de Melanie számára egyre inkább természetes környezetnek bizonyuló világban.

A Kiéhezettek fő konfliktusa tehát Melanie ösztönös és emberi tulajdonságainak folytonos konfliktusára épül, amelyet környezete megnyilvánulásai rendre felkorbácsolnak. Borzasztó fontos tehát a többi karakter szerepe, akik gyakorlatilag tökéletesen egészítik ki egymást, mindannyian más oldalát világítva meg a főhősünket övező ellentmondásosságnak: Parks őrmester (Paddy Considine) veszi a legkevésbé emberszámba Melanie-t, ugyanakkor mindent megtesz csapata túlélése érdekében, Miss Justineau (Gemma Arteton), a lány egykori tanára képviseli az emberi oldalt, míg a látszólag együttérző Dr. Caldwell (Glenn Close) mindvégig szenvtelenül, kutatása alanyaként tekint rá. (Ennek érzékeltetésében pedig sokat segít az egytől-egyig hibátlanul alakító színészgárda.) Ebből is látható, hogy a film alapvetően nem egy fekete-fehér koordinátarendszerben működik, ahol állati és emberi oldal között kézenfekvő a választás, és a Melanie-ban dúló feszültség éppen ezért is képvisel sokkal jobban bármilyen identitásválságot, mint a tinédzserkori útkeresésre becélzott tucat-disztópiák. Arról nem is beszélve, hogy ezzel visszájára fordítja a Romero teremtette trendet, amely a zombik ösztönszerűségét terjesztette ki az egészséges emberekre: itt éppen a zombikat humanizáló mathesoni gondolat érvényesül.

A rendező Colm McCarthy pedig rettentően merészen igyekszik egyenrangúan bemutatni ezt a kettősséget, Melanie zombi-vonásait épp olyan szemérmetlen természetességgel prezentálja, mint az emberieket, a körülötte zajló apokalipszisből pedig egy minden korábbinál kíméletlenebb és kaotikusabb kavalkádott formál hosszú beállításaival és a csak a megfelelő pillanatokban használt gore-ral. A Kiéhezettek ráadásul azon kevés zombifilmek egyike, amelyben a horror is megfelelően működik, hála annak, hogy a forgatókönyv elsősorban állandóan jelen lévő, természetes fenyegetésként, és nem a szereplők döntéseire reagáló, a dramaturgiát mesterségesen lendületben tartó deus ex machinaként nyúl az élőhalottakhoz.

A produkció ügyesen kerüli el az élőhalott-motívum összes áporodott sablonját, ugyanakkor a young adult-regények jellemző megoldásain sokat veszít az éléből. A már említett identitáskeresés ugyan egy továbbfejlesztett, de mégiscsak hagyományos toposz ezekből a művekből, mint ahogy a folyton egy nagyobb ívű továbblépést lebegtető, puskapormentes hangulat is jelen van, annak ellenére, hogy a Kiéhezettekhez nem készült (és felesleges is lenne) a folytatás. Pedig szívesen elnézegetnék még hasonló filmeket, de telhetetlen sem akarok lenni: bőven kielégíti az éhségemet, hogy egy akár mérföldkőnek is mondható darab született a műfajban, amely egyszerre kompenzálja a Walking Dead narratív blöffjeit és a műanyagszerű sci-fi világokat sorozatgyártó ifjúsági regények örökségét is - nem mellesleg pedig egy kiváló film is egyben.

8,5/10

A Kiéhezettek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán