Néha ott talál az ember kedvenc könyvet, ahol nemigen számít rá. Nem tudom, hogy került Jennifer Egan Pulitzer-díjas regénye a látókörömbe; a hátsó borító ugyan nagy betűkkel hirdeti, hogy "az új amerikai klasszikus", de az ilyenekre nem sokat szoktam adni. De a marketingesek szépen beletrafáltak, mert tényleg egy új amerikai klasszikusról van itt szó, amit szinte letaglózó volt olvasni.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert nehéz átadni, pontosan miről is szól a regény. A könyv igazából novellafüzérnek tekinthető, 13 fejezetből áll, az egyes részek között csupán a szereplők jelentenek kapcsolatot: valaki mellékkarakterként, vagy akár csak említésként jelenik meg egy fejezetben, pár résszel később pedig már ő a főszereplő. Jennifer Egan ráadásul nem csak térben és időben ugrál össze-vissza (fél évszázadot felölelve, egészen a már utópisztikus jövőig), hanem stílusban is eléggé elszabadult (E/1, E/2, E/3, interjú, power point bemutató - igen, jól olvastad), amit néha nehéz volt követnem - vagy inkább ráhangolódnom - de szerencsére az írónő zseniálisan oldott meg mindent.

Főszereplőnek három karaktert mondanék: Bennie-t, a zenei producert, aki talán a legtöbbször jelenik meg; Sasha-t, Bennie asszisztensét, aki elég eseménydús életet tudhat a magáénak; és Scotty-t, aki inkább rejtély maradt az olvasó előtt, de ő éli talán a legszabadabb életet. Láthatjuk Bennie-t és Scotty-t fiatal punkokként, középkorúként, majd már idősekként, Sashát pedig tiniként, egyetemistaként és anyaként is. Mellettük jelenik meg még sok arc, ami miatt firkálgatni kezdtem, hogy ki kicsoda. Ezt máskor azért szoktam, mert káosznak érzem az egész könyvet (Száz év magány, remélem hallasz), itt inkább azért, mert egyszerűen gyönyörűnek találom az életek összefonódását. (Rajtam kívül sokan tettek így, lásd alább egyet, ami Benny és Sasha köré rajzolódott, vigyázz, spoileres.)

Itt van például Lou, a médiamogul, aki imádja a nőket és valahogy nem tartja furcsának, ha a fiával egyidős, 17 éves lányt teszi a szeretőjévé és csak sok évvel később, a halálakor döbben rá igazán a hibáira. Vagy Bobby, aki kívül érzi magát az élettől és a legtragikusabb sors jutott neki a szereplők közül. Vagy Mindy, aki hiába okos antropológus hallgató, a nyomorú diáklét helyett inkább feladja az álmait és hozzámegy egy milliomoshoz. Vagy Lincoln, aki a dalokban levő csendeket elemzi és gyűjti, és szeretne valahogy közel kerülni az apjához, aki viszont nehezen érti meg, a fia miért nem sportol inkább.

A történetek többsége elég felkavaró, és tele van lélekkel. Nem mondanám őket vidámnak, inkább életszagúnak. Faltam az oldalakat akkor is, ha sejtettem, hogy valami borzasztó dolog fog várni a végén. A drogok, a szexualitás sok történetben felbukkan, de a lényeg nem ez, hanem az, hogyan sodródunk az élettel, milyen hatásai vannak a döntéseinknek. Hogy mennyire mások leszünk végül, mint ahogy fiatalként elképzeltük. 

A maga nemében minden fejezetet imádtam: az elsőt és az utolsót azért, mert szép keretbe foglalták ezt a szerteágazó könyvet. Az utolsót azért is, mert reménykedős lett a búcsú, nem szomorú. Valamelyiket az izgalmas kalandokért, egy másikat meg azért, mert megértettem valamit miatta egy korábbi fejezetből. A kedvencem talán az "Eladni a tábornokot" című volt, amiben egy bukott PR-os próbál meg minden eszközzel jobb fényben feltüntetni egy népirtó, diktátor tábornokot a világ, közvélemény előtt.

A könyvre a rock'n'roll-regény címke tökéletesen illik, hiszen tényleg a zene imádatáról, tiszteletéről szól, olyannyira, hogy nem csak a borító tükrözi ezt vissza, hanem a fejezetek is A és B oldalra oszlanak szét, mintha csak egy magnókazettán lennének.

Ha a cím ismerős, az nem véletlen, hiszen Marcel Proust 7 kötetes fő műve hasonló címet visel (Az eltűnt idő nyomában), amelyben azt járja körül, hogy az idő milyen hatással van az egyénre és a társadalomra. Általában nem szívlelem, ha egy kiadó megváltoztatja az eredeti címet, de ez hatalmas telitalálat volt.

Új kedvencet avattam, és most ki kellene találnom, mit olvassak, mert valahogy minden túl szürkének, unalmasnak tűnik. 10/10, mert tényleg nagyon megszólított, kíváncsi leszek, hogy fogom látni, amikor majd egyszer újraolvasom.