A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni
Annak ellenére, hogy Kelly Reichardt korábbi műveihez még nem volt szerencsém, hatalmas lelkesedéssel és nagy elvárásokkal vágtam neki az Egyes nőknek. Ennek oka, hogy a rendezőnő nem ismeretlen elsőfilmes szakember már, sőt, többnyire pozitív jelzőkkel illették a munkásságát, legalábbis a tengerentúli kritikusok egészen biztosan. Nem volt ez másképp a legújabb filmjével sem, ami a Cinefest versenyprogramjának keretében debütált itthon. A felkonferálásnál is elhangzott, hogy nem egy pörgős akciófilmmel, hanem egy lassú lefolyású drámával van dolgunk, amivel nem is lenne semmi gond, csakhogy ebből a filmből igazság szerint sok minden hiányzott, köztük a dráma is.
A film néhány kisvárosi nő életének alig néhány pillanatát mutatja be és ezt leírva, kis túlzással meg is van, hogy mire lehet számítani. Átfogó történetről ugyanis nem igazán lehet beszélni az Egyes nők esetében, hiszen a 3 sztorira koncentráló alkotás szálai szinte egyáltalán nem függnek össze, nem kapcsolódnak egymáshoz. Először egy ügyvédnő (Laura Dern) kerül a középpontba, ahogy ingatag ügyfelével birkózik meg. Ezt követően egy férj és feleség (Michelle Williams) lép az előtérbe, miként új életük szó szerint alapköveit próbálják éppen lerakni. Végül, a harmadik szegmensben egy monoton, elszigetelt életet vidéki nő (Lily Gladstone) és egy belvárosi ügyvédnövendék (Kristen Stewart) bonyolult és akadályokkal teli kapcsolata elevenedik meg a szemünk előtt.
Mindhárom szál egyébként bőven rejteget magában potenciált, de abban az esetben törhetett volna ez fel igazán a felszínre véleményem szerint, ha önálló filmekben gondolkodik Kelly Reichardt, ugyanis viszonylag kevés dolog tudott így rendesen kibontakozni, az egyes részek pedig gyakorlatilag egymás elől szívták el a levegőt. Ez alaposan megnehezítette a nézők dolgát is, hiszen a film túlnyomó része a karakterek lelki világára, érzéseire lett kihegyezve, de ezek nehezen vehetőek át, ha nem kapnak elég teret a megismerésre. Még akkor is, ha egy szegmens önmagában bár teljesen megállja a helyét, - mint például az utolsó - akkor is maradthat bennünk némi hiányérzet.
Végig úgy éreztem, hogy Kelly Reichardt mintha túl sokat akart volna markolni, de végül saját csapdájába esve keveset fogott az Egyes nőkkel. Igaz ugyan, hogy sok témával dolgozik és sok témát érint, de az a baj, hogy tényleg csak érinti őket és azáltal, hogy nincs egy olyan faktor sem, ami összefogná a cselekményt, minden ígéretesnek idnuló szál hamar el is hal, másképpen fogalmazva elunalmasodik, sajnos.
Lehetne említeni pozitívumként, hogy a film női főszereplői alapvetően jól megírt szerepeket kaptak, csakhogy ezekből sem lehet igazán emlékezetes dolgokat kihozni, ha a karakterek kis túlzással nem mozdulnak semerre. Lily Gladstone abszolút kiemelkedőt hoz például a maga nemében, de az év végén aligha fog sokszor előkerülni a neve és ebben bizony nagy szerepe van a film gyengeségeinek is. Cristopher Blauvert operatőr egyébként gyönyörű montanai képei sem tudtak igazán sokat dobni az összhatáson, hasonló okokból kifolyólag.
Hiába volt tehát adott minden ahhoz, hogy egy kiváló független filmet lássunk egy erős vízióval és kézjeggyel rendelkező rendezőtől, a legtöbb téren csalódást nyújtott az Egyes nők. Már az első fél óra komótos tempója, alapfeltevése is megalapozta azt, hogy nem lesz közönségsiker a film és bár a végére némileg sikerült emelni a színvonalon, összességében így sem keltem fel jó szájízzel a székből, nem is ülnék neki még egyszer az egésznek. Habár a patikamérlegen mért összetevőknek és a filmet belengő egyedi atmoszférának köszönhetően megvan a maga bája, amit ha sikerül átvennie a nézőnek már a kezdetekkor, egyáltalán nem kizárt a pozitív véleményalkotás, de ez minden bizonnyal nem a többséget fogja jelenteni.
5.5/10
Az Egyes nők teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
