Ritkán vannak annyira ambivalens érzéseim filmelőzetes kapcsán, mint ahogyan az a Swiss Army Man esetében történt. A film alig 2 perces előzetese alatt szinte mindenféle vélemény megfordult az agyamban, a beharangozó kisfilm alapján legalább annyira tűnt egy orbitális ökörségnek, mint egy zseniális gegnek, ami akár másfél óráig is kitarthat. Hogy végül minden gondolatom tévedett, az talán nem véletlen, a Swiss Army Man ugyanis egyszerre hatalmas hülyeség, és nagy szívvel rendelkező mestermű is egyben, igazából attól függ, honnan nézzük.
Hank (Paul Dano) egy lakatlan szigeten ragad, ahol az unalomtól begolyózva öngyilkosságra készül, amikor meglátja Manny (Daniel Radcliffe) holtesttét a partra vetve, ami (aki?), mint kiderül, különleges erőkkel bír: a bélgáza például jet ski-t megszégyenítő meghajtással segíti Hanket egy másik szigetre, de a halott karja például favágásra is tökéletes, sőt, Manny egyszer csak beszélni kezd.
Az elképesztően infantilis és altesti sztori pontosan azt sejteti, amit az első 15 perc is kínál, azaz a film kimeríti a fingós-alpári poénok repertoárjának összes valaha megjelenített válfaját, sőt, azokat is, amiket eddig nem dolgoztak fel. Hogy ezek mennyire viccesek, azt mindenki döntse el maga, az viszont már figyelemreméltóbb, hogy a film az undorító felütését Manny megszólalásával egy elképesztően vicces, majd szerethető (!) élménnyé varázsolja, amely a játékidő végéig kitart, és kreatívabbnál-kreatívabb hülyeségekkel viszi végig a két központi karakter lendületét.
A Swiss Army Man ugyanakkor azért elképesztően érdekes alkotás, mert a Dan Kwan - Daniel Scheinert rendeződuó továbbgondolta a történetet, és a vulgáris bolondságok mögé valódi lelket csempészett. A film végletekig emberi; annak ellenére, hogy egy hulla és egy ember közötti "kapcsolatról" szól, képes olyan természetes konfliktusokat a nézők elé tárni, és olyan találó hangsúllyal a barátságról, az egymás iránti érzésekről és az emberi kapcsolatokról beszélni, hogy azzal tökéletesen egyensúlyozzák a sokszor meglehetősen alpári, bár kétségkívül bűnös élvezetekként szolgáló jelenetsorokat.
A film magját Hank és Manny kapcsolata alkotja, ezzel együtt pedig a forgatókönyv leginkább Paul Dano és Daniel Radcliffe játékára épül. Mondhatni mindketten hozzák a kötelezőt ebben a jutalomszerepben, bár őszintén sajnálom hogy szegény Danonak, aki egyébként az egyik legtehetségesebb férfiszínész, szinte mindig elmeroggyant karakterek bőrébe kell bújnia, és az esetek nagy százalékában hozza is a kiváló játékot. Radcliff pedig láthatóan sorra vállalja el az érdekesebbnél érdekesebb szerepeket (gondoljunk csak a Szarvakra), és ha így folytatja, akkor hamarosan már nem a taláros varázsló jut róla eszünkbe. Talán már el is érte ezt a szintet.
Bárhogy is nézzük a filmet, egy dolog biztos: a Swiss Army Mannek előmelegített helye van a legmegosztóbb filmek között, ugyanakkor a kettőssége, azaz hogy egyszerre alpárian vicces, de pozitív és mély is, pontosan azt éri el, hogy beszéljünk róla, és ezzel együtt a felvetett gondolatairól is. Az, hogy ezek a gondolatok a barátságról, és úgy általában az emberi kapcsolatokról sablonosak, és legalább ezerszer megénekelték már őket, igazából erősítik a film álláspontját, mert annak ellenére sem becsüljük az alapvető értékeket, hogy a szemünk előtt hevernek. Ezen talán érdemes elgondolkodni.
9/10
