Az első rész kritikáját itt olvashatjátok.
Nyerő recepten kár változtatni, és mivel Chris Columbus pontosan így járt el a második rész tekintetében, a végeredmény sem lett vészesen rosszabb, mint a bevezető. Az első rész elsöprő sikert aratott, ezért nem is laca-facázott sokat a stúdió, viharsebesen elküldték a moziba a következő részt. Még mindig megmaradt a mesevilág, de az ártatlanság fátyla már kezdett felfoszlani, a második felvonás már egy fokkal sötétebbre és félemetesebbre sikeredett. De Harry Potter még mindig csak egy kisfiú, akinek fogalma sincs a képességeiről, és erősen mások segítségére szorul, ha komoly bajba kerül, szerencsére mindig ott vannak a barátai, ha szükség van rájuk. Még mindig családi mozit álmodott vászonra Chris Columbus, amelynek az akkor csúcstechnikának számító trükkjei mára már egy kicsit megkoptak (anno halálra rémültem a baziliszkusztól, ma már csak egy kicsit ijedtem meg tőle), de ugyanúgy el tudja varázsolni a nézőjét napjainkban is, mint a bemutató idején.
Harry Potter (Daniel Radcliffe) epedve várja a szünidő végét, hogy végre megszabaduljon mugli családjától, és visszatérjen a Roxfortba. Hiába figyelmezteti Dobby, a házimanó, hogy komoly veszély fenyegeti, ha elindul az iskolába, minden akadályt leküdzve megérkezik, és elkezdi az új tanévet. Azonban hamarosan kiderül, hogy egy szörnyeteg szedi az áldozatait a Roxfortban, mert feltárult a Titkok kamrája, és minden sárvérű tanuló veszélyben van, legalábbis mindenki azt hiszi, hogy ők a célpont, holott valójában Harry-re vadászik Voldemort árnya...
Az első résszel jó magasra került a léc, nem volt könnyű megugrani, de sikerült, azonban mindent egybevetve egy árnyalattal halványabb lett a második felvonás. Ugyanazt kaptuk egy fokkal látványosabban (nyilván emelni kellett a tétet, hiszen a közönség elvárta legalább azt a szintet, amit elsőre kapott), és mivel már nem kellett sok időt vesztegetni a főszereplők bemutatására, jöhettek a hajmeresztőbb kalandok. Két és fél órát kellett megtöltenie tartalommal Chris Columbus-nak, amit úgy sikerült megtennie, hogy közben jóval kevesebb lett a humor, a báj helyett inkább a bűbájra helyezte a hangsúlyt. A varázslatnak most már a sötétebb oldalából is kaphattunk egy kis ízelítőt, de még nem olyan dózisban, hogy egy kisgyerek ne nézhette volna meg a filmet.
Elég komoly gond lehet a HR-rel a Roxfortban, már megint sikerült leszerződtetni egy olyan sötét varázslatok kivédése tanárt, akivel csak a baj van (persze Piton lenne a legjobb választás erre a pozicióra, de akkor nem lenne oka durcizni, és nem lenne ennyire zseniálisan búvalbélelt), ezúttal egy igazi bájgúnárt sikerült rászabadítani a diákokra. Kenneth Branagh látható élvezettel merült el a karakterben, a sok veretes Shakespeare - szerep után felszabadultan játszotta el az önimádó pojácát, természetesen kiválóan. Nem tudom eleget hangsúlyozni, mekkorát dobott a film minőségén az, hogy az írónő ragaszkodott ahhoz, hogy a szerepeket angol színészek játsszák, minden mozdulat és mondat a helyén van, fel sem merülhet, hogy bármi probléma legyen a színészvezetéssel. Alan Rickman, Maggie Smith, Richard Harris hozta a tőle elvárható szintet, Robie Coltrane Hagridje nélkül pedig tudjuk, hogy nincs Roxfort. A gyerekszereplők aranyosak, nem lehet nem szeretni őket.
A szörnyek száma szignifikánsan emelkedett az első rész óta, ott csak egy trollt kaptunk a pofinkba, most itt volt ugye az az ocsmány baziliszkusz, Aragog sem rendelkezett éppen bizalomgerjesztő külsővel (utálom a pókokat, el lehet képzelni, mennyire egyetértettem Ronnal a pánik tekintetében az adott jelenetben), Voldemort nagyúr pedig még konszolidált külsővel is kellőképpen rémisztő tudott lenni. Aztán a rosszak oldalán feltűnt a vásznon az árja Lucius Malfoy is, még jó, hogy volt nekünk egy főnixmadarunk és egy menő kardot rejtegető Teszlek Süvegünk is, ellenkező esetben Harry tényleg nagyon komoly pácban lett volna a végső összecsapás idején. Immár teljes létszámban megismerhettük és megkedvelhettük a Wesley családot, akiknek még az elvarázsolt autója is mindig jókor van jó helyen.
Kalandokból most sincs hiány, azonban már jóval sötétebb tónusban zajlanak az események, mint korábban, mind a pókfészek, mind a titkok kamrája eléggé félelmetes hely, még innen a horroron, de már túl egy sima gyerek fantasy szintjén. John Williams zenéjéről továbbra is csak felső fokon lehet beszélni, nagyon sokat tudott hozzátenni a drámai hatáshoz a megfelelő jelenetekben, kiválóan festette alá a történetet. Összességében sikerült megtartani azt a színvonalat, amely az első részt jellemezte, azonban egy kis hiányérzet maradt, engem már sem akkor sem most nem tudott annyira magával ragadni ez a felvonás, mint az előző. Szép volt, jó volt, de azért a bevezető rész csodáját már nem sikerült megismételni.
A könyv ismeretében mondom, hogy Chris Columbus jól tette, hogy ragaszkodott az alapanyaghoz, hiszen jól meg volt írva a történet, a karakterek szépen fejlődtek, kamasznyelven volt megírva Harry Potter következő kalandja, de a felnőttek is bele tudtak feledkezni (jómagam már nem tiniként zúgtam bele a varázsvilágba, az összes könyvet elolvastam és nagyon szerettem). Igazából annyit tett a rendező, hogy a minimális műfaji változtatás mellett hozzátette a látványt a könyvhöz, és már készen is volt a következő nagy siker. Ami egyrészt nagy öröm volt a stúdiónak, hiszen szép bevételt hozott a jól sikerült rész, azonban komoly kihívást jelentett, hogy egyrészt tartani kellett a továbbiakban is a színvonalat, másrészt pedig egyre sötétebb lett a folytatások hangulata, ezért mindenképpen stílusváltásra volt szükség, de ez már a következő rész rendezőjének problémája volt, a folytatásban meglátjuk, sikerrel vette-e az akadályokat.
8/10
A Harry Potter és a titkok kamrája teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
