Egy női költő mindig más érzelmi aspektusból közelít meg egy témát, mint egy férfi, a próza pedig egyáltalán nem zárja ki a versírást. Nekem ezt sikerült leszűrnöm elsősorban Tóth Krisztina verseskötetéből, amelytől egy érzékeny, érett nagyvárosi asszony gondolatait kapjuk, amelyeket meglehetősen áthat a mélabú, és amelynek célja nem a világmegváltás, hanem a világ és a mindennapok értő szemlélésének lefordítása költői nyelvre. Nőiesen bevallom, én kicsit többet vártam ettől a kötettől, nem igazán tudtak megérinteni a versek, lehet, hogy csak rosszkor találkoztam velük, szépek és elgondolkodtatóak voltak, de nem vágtak földhöz, nekem hiányzott belőle a dinamika és a szenvedély. A képlet árnyalására hozzáteszem, hogy eddig csak rövidebb prózai írásokat olvastam Tóth Krisztinától, verset még soha, nekem pedig a szívet-lelket tépő költemények jönnek be (imádom a drámát, ez van), ezek a kétségkívül tetszetős és míves alkotások azonban nem ebbe a kategóriába tartoznak. A csendesebb, lágyabb költészetet kedvelőknek ajánlom elsősorban ezt a könyvet, a 30-as évektől felfelé, mert nem bohó ifjaknak szólnak a bennünk fellelhető gondolatok, hanem a kicsit érettebb és megfontoltabb korosztálynak.

"Hagyjon végre élnem, hogy ne lássam ébren, s álmomban is,

Minden pillanatban, százféle alakban, bárhol van is,

Hogy ne jöjjön szembe, többé az eszembe se jusson már,

Tekints rám istenem, ne kövessen engem az a szempár.

Nehéz évek voltak, nehezen is múltak, őszül a hajam,

Adj már csendességet, leljem meg békémet, ugyan ha van."

Szerelem, családi tragédiák, a mindennapok szépsége és gyatrasága, vagyis semmi különös, de a költői nyelvezet mégis értelemmel és érzelemmel tudja megtölteni ezeket a mindenki által ismert pillanatokat. Érdekes és izgalmas kettőssége a kötetnek, hogy mindezen hétköznapi gondolatokkal szöges ellentétben áll a nagyvilági kitekintés, amelyet leginkább a Világadapter című vers szimbolizál a legjobban, amelyről a könyv a címét kapta:

"Figyeltem a jövés-menést,

hamvas, barázdált, vagy éppen kortalan arcokat,

és sejteni vélem, hogy az utazók közt

ki az, akinek van: ki tudja

bármikor konvertálni a világot, gépeit,

ismeretlen szívek lüktetésére kötni, aztán

csomagolni, feltekerni a kábelt

anélkül, hogy megtörne, vinni tokban

azt a jó kis világadaptert."

Négy részre lettek elosztva a versek, a találó Futamidő, Turista, A tanítvány és Hosszúalvó címűekre. Az elsőben a mindennapok filozófiája a fő momentum, a másodikban az utazás, a harmadikban az írói világgal kapcsolatos alkotások (nekem a legjobban Dante Isteni színjátékának átirata tetszett), a negyedikben pedig az írónő édesapjának halála okozta fájdalom kifejezése. A költemények letisztultságát követi a minimalista dizájn, így nem vonódik el a figyelem a versekről.

Aki szereti Tóth Krisztina stílusát, annak tetszeni fog a kötet, aki (ugyanúgy, mint én) nem ismeri az írónő műveit, előbb inkább a prózai alkotásaival ismerkedjen meg, mert a vers műfajának sajátja, hogy rendkívül esszenciálisan képezi le alkotójának világképét és gondolkodásmódját. Egyszer mindenképpen elolvasni ezeket a szép verseket, de igazán csak azokat fogja megérinteni, aki rá tudnak hangolódni Tóth Krisztina lelkialkatára.

8/10

A könyvet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.