Blues Brothers / The Blues Brothers (1980)
2016. augusztus 06. írta: FilmBaráth

Blues Brothers / The Blues Brothers (1980)

Őrült road-movie talpig Blues-ban

blues_brothers.jpg

Két férfi fekete ruhában, fekete kalapban és fekete napszemüvegben, és még a Men in Black első részénél és menőbbek, kik ők? A Blues Brothers természetesen, akiknek valami eszméletlen bulit sikerült összehozniuk erre a filmre, a kor legismertebb zenészei közreműködésével, akik látható élvezettel vettek részt ebben az agyament történetben, amelynek végeredménye egy übercool vígjáték lett. Legendákat hallottam már erről a filmről, amely eddig azért maradt ki az életemből, mert finoman szólva tartozik a zenei érdeklődési körömbe a blues és az r&b (musicalfüggő volnék), de már az első percek után tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el, ugyanis simán felcsavartam a szőnyeget és végigbuliztam a srácokkal a játékidőt. Kötelező darab!

Jake Blues (John Belushi) most szabadult a börtönből, testvére, Elwood (Dan Aykroyd) megy érte egy kiszuperált rendőrautóval. Nincs idő a családi idillre, a fiúkra komoly feladat vár, egy gyermekotthont kell megvédeniük attól, hogy bezárják, oly módon, hogy befizetik az adóhivatalnak az 5 ezer dolláros elmaradást. A gond az, hogy nem rabolhatnak a nemes cél érdekében, tisztességes úton kell előteremteniük az összeget. A megoldás a banda összehozása és egy hatalmas buli, amelynek bevételéből rendezni tudják a hátralékot. A Blues fivéreket senki és semmi nem tarthatja vissza attól, hogy teljesítsék az ígéretüket....

A The Blues Brothers nevű zenekar valóban létezett, történetesen Dan Aykroyd és John Belushi alapította meg 1976-ban a Saturday Night Live egyik szórakoztató jelenetéhez. Aztán a poén olyannyira kinőtte magát, hogy eljutottak az önálló filmig, amelyben nem csak a nézők rekeszizmait nem kímélték, de az autókat sem, a bemutató idején ebben az alkotásban törték össze a legtöbb járművet. Nem bíztak semmit a véletlenre, a kor legjobbjai adták össze a tehetségüket a film érdekében, esélytelen volt, hogy ebből ne legyen kirobbanó siker. Dan Ayrkoyd és John Belushi verhetetlen párost alkotott, John Landis - nél nem lehetett akkoriban jobb választás a rendezői székben, a forgatókönyv szórakoztató volt (bár kicsit hosszúra sikeredett a történet, de a bulihangulat elterelte a figyelmet erről az aprócska problémáról), a szereplők pedig egytől egyig telitalálatnak bizonyultak.

A 80-as években élte aranykorát a vígjáték műfaja, ez a film mégis ki tudott emelkedni a sok remek alkotás közül, ez pedig egyértelműen az utánozhatatlan hangulatnak köszönhető. A zene nyilván rengeteget számított, de kellett hozzá a körítés is, egy jól kitalált történet, amely természetesen nem jut el shakespeare-i mélységekig, csak éppen lazán összefogja a helyzet és jellemkomikumokban bővelkedő jeleneteket. Akcióban sincs hiány, akkoriban ugye még nem létezett CGI, ezeket az autós trükkeket valóban végrehajtották a kaszkadőrök, tényleg összetörtek egy rakás járgányt, és mindezt olyan eleganciával, hogy fel sem merül a nézőben, hogy esetleg helytelen tettet hajtottak volna végre ezzel az alkotók. A megfelelő helyen fapofával benyögött poénok heveny nevetőgörcsöt okoznak, mely jelenség olyannyira általánossá válik a film megtekintése közben, hogy le sem tudjuk törölni a pofinkról a mosolyt egészen a vége feliratig. És akkor a zenéről még egyetlen szót sem ejtettünk, olyannyira sodró lendületet ad a muzsika ennek az agyeldobós vígjátéknak, hogy miközben szétbulizzuk az agyunkat, teljes szívvel szurkolunk a két nem százas tesónak, hogy teljesíteni tudják isteni küldetésüket.

blues_brothers2.jpg

A nagy vigalom és popsirázás közepette csak időnként villan bele amúgy teljesen máshol járó gondolatainkba, hogy egy picit kevesebb talán több lett volna, Aykroydék picinyként túltolták a műsort, amit talán éreztek is, mert a végét annyira felturbózták látványban és hallványban, hogy simán kiment a fejünkből, volt nekünk valaha is valami hangyányi problémánk ezzel a filmmel. Kérdem én, kit érdekel, hogy akad egy-két üresjárat, amikor itt van nekünk Aretha Franklin, Ray Charles, iszonyat mennyiségű fülbemászó dallam, és minden jóság, amelyet a dögös filmre kiéhezett néző boldogan nyugtáz. Rendkívül szórakoztató alkotásról van szó, amelyben nem az értelmet, hanem az érzelmet és a sztárokat kell keresni, ez bizony az úgy jó, ahogy van kategória.

Nem volt eddig még szerencsém John Belushi-t filmben látni, de lehengerlő alakítítást nyújtott, valóban kivételes tehetség volt, aki sajnos túlzásba vitte a bulizást, így túl korán veszítettük el. Dan Aykroyd  -ra is rá lehet csodálkozni, egyrészt mert akkoriban még meglepően szilfid alkattal rendelkezett, másrészt pedig jómagam még nem hallottam énekelni, fogalmam sem volt róla, hogy ez a műfaj is ilyen jól megy neki. Felsorolhatatlan a filmben előforuló zenészek és színészek neve, hihetetlen mennyiségű cameo teszi egyedivé ezt a kiváló alkotást, mindenki lazára vette a figurát és megtalálta a helyét a filmben.

Méltán lett óriási siker ez a kiváló alkotás, amely hamar kultfilmmé érett, soha nem lett volna szabad folytatni, aztán persze győzött a pénz, 2000-ben megszületett a minden szempontból méltatlan második felvonás, amely John Belushi nélkül természetesen nem ért semmit, meg is bukott annak rendje és módja szerint a mozipénztáraknál. Senkinek nem ajánlom, hogy drága életének drága perceit a folytatásra áldozza, azonban arra szerfelett biztatnék mindenkit, hogy bulizzon egy hatalmasat a Blues testvérekkel, abból baj nem lehet!

8/10

 A Blues Brothers teljes adatalapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr608925890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.