FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
A Szellemirtók 2016-ig a többség szemében egy aranyos klasszikus volt a 80-as évekből, idén viszont végérvényesen azzá a filmmé vált, amely ezreket inspirált arra, hogy internetes gyűlöletkampányok részeiként alacsonyodjanak le a legszánalmasabb trollok szintjére. Az is megérne egy külön posztot, hogy 14 éves kor és a kukákat borogató ultrák értelmi szintje felett miért nem a szekértábor-gyártás és a másik oldal pocskondiázása a rajongás megfelelő kifejezése, de mivel egyelőre nem szociálpszichológiai, hanem filmes blog vagyunk, szívesebben fordítok figyelmet arra, hogy az eredeti Szellemirtók még csak nem is annyira kiemelkedő alkotás, hogy meg kelljen védeni az örökségét - jelentsen ez bármit is.
Természetesen az érthető, hogy egy emlékezetes darabról van szó: kevés olyan mű született, ahol néhány tudós furcsa energiafegyverekkel vadászik szellemekre, ezek a képek, vagy az összetéveszthetetlen autó, a Marshmallow Man mind olyan pontjait képezik a filmnek, amely a mai napig egy hamisítatlan atmoszférát ad vissza. Ezen felül viszont a Szellemirtók nem tud mit nyújtani: bár a forgatókönyvben még meglenne a kellő mennyiségű humor, Reitman komikum-időzítése rendre elrontja ezeket, hol kapkodva, hol túlságosan is elnyújtva tálalva a vicceket. Sőt, maga a produkció ritmusa sem tökéletes, bizonyos jelenetek során újra és újra lelassul, így a horror-thriller elemek sem tudnak megmutatkozni teljes erejükben. Hozzátartozik a képhez, hogy sok szempontból gyenge lábakon áll maga a szkript is, a figurák (és így többnyire a belőlük fakadó humor is) rettentő elnagyoltak, dinamikájuk súlytalan, és képtelen megfelelően mozgásban tartani a narratívát. Az összképen is a forgatás hangulata érződik, a figurák egy végtelen bohóckodásként fogják fel a szellemirtást, veszélyes következmények, és így kételyek és konfliktusok nélkül.
Nem csoda, hogy az alakok nagy része nem ragad magával: Ernie Hudson karaktere annyira jelentéktelen, hogy egész cikkeket is inspirált arról, hogyan lehetne eltüntetni a filmből, de például Venkman romantikus szálának értelmét is teljesen elveszi, hogy első jelenetében már rögtön egy gátlástalan nőcsábászként mutatkozik be, aki még a saját tanítványaira is képes ráhajtani (ez 1984-ben talán egy fokkal kevésbé volt botrányos, mint napjainkban). Ezzel együtt éppen Bill Murray komikusi kvalitásai az egyik oka annak, hogy a Szellemirtók legalább elégséges szinten működik, az ő jelenléte a vásznon mindig képes karakterrel felruházni a filmet. Azonban elsősorban azért tudom őt (és még Aykroydot, illetve Weavert) kiemelni, mert egyébként színészi alakításnak nevezhető elemek nyomokban sem fedezhetők fel a műben, a fontosabb alakok közül Ramis faarccal, átélés nélkül, Moranis meg rettenetes ripacskodással adja elő egysíkú figuráját.
Amennyire ötletes és friss a mai napig bizonyos aspektusaiban a Szellemirtók, annyira hanyag és bágyadt más tekintetben, a kettő szintézisének pedig egy szerethető, de lapos vígjáték lett az eredménye. Végeredményben jelenlegi funkciójában működik a legjobban: filmélmény helyett nosztalgikus emlékként. De hogy ez önmagában érdem, azt erősen vitatnám...
6,5/10
A Szellemirtók teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
