Mostanság mázlim volt a könyvekkel, általában jó (Nick Cutter: A falka, Richard Morgan: A fekete férfi), néha meg egészen kiváló kötekhez (Dan Simmons: Ílion) volt szerencsém. Törvényszerű volt, hogy hamarosan csalódás fog érni, de nem számítottam arra, hogy pont a horror és a dark fantasy nagymestere, Clive Barker fogja alulmúlni az elvárásaimat. A neves angol író/rendező ezúttal olyan művet tett le az asztalra, ami maximum közepesnek minősíthető, és nem lehet a szerző olyan remekműveivel egy lapon emlegetni, mint a Pokolkeltő, vagy a Korbács.
Pedig Barker nem bízott semmit a véletlenre, és legikonikusabb teremtményéhez, a Pokolkeltő könyv/filmek Pinheadjéhez tért vissza, ráadásul egy egész alternatív Pokol-világot festett fel a cenobita alakja köré. A történet szálai onnan indulnak, hogy hírhedt, szögekkel kivert fejű démonunk már nem egy talányos kirakós kocka segítségével ragadja el a balszerencséseket, hanem célirányosan vadászik világunk kevés számú varázslójára. Pinhead nem ok nélkül teszi mindezt: a varázslóktól elorzott tudással olyan tervei vannak, amelyek talán örökre megváltoztatják a Pokol univerzumát - és lehet, hogy az emberek világát is. Az események gyújtópontjába keveredve egy paranormális magánnyomozó, név szerint Harry D'Amour lesz hivatott arra, hogy többedmagával alászálljon az átformálódó Pokolba, és tanúja legyen Pinhead véres történetének...
Amikor a kötetet olvastam, végig tudtam, hogy Barker mit akar elérni nálam, és hogy milyen jeleneteket kíván lefesteni elém, de egyértelműen éreztem azt is, hogy valami hiányzik az általa papírra vetett gondolatok közül. Nem működött a telepátia a szerző és köztem, több ponton is hiányosnak, művinek és súlytalannak éreztem a leirtakat. Például Pinhead egy "orgiasztikus" belépővel indít, de az általa elindított borzalmak pusztán önmagukért valók, igazi funkciójuk vagy tétjük nincs a tényleges események szempontjából (A orgia eredményeként rövid idő alatt nővé cseperedő babának sem volt semmi, de semmi jelentősége). A cenobita motivációi is átlagosak, de a legnagyobb hiányosságokat Harry D'Amour és kompániája vonatkozásában éreztem. Barker elég rutinos róka, tudhatná már, hogy pusztán attól, hogy egy csapat szereplőt barátoknak nevez a szövegben, még nem lesznek azok. Kellenének az őszinte összekacsintások, az apró rezdülések, amelyek a barátság sajátosságai. Ezek itt nagyon nincsenek meg. Pl. a Lana nevű tetovált hölgy motivációja a Pokolba való alászállásra kb. annyi, hogy ő is megy a többiek után, mert jóban van a Caz nevű tetoválómesterrel... no comment.
A levegőben lógó, igazi kötőanyag nélküli események mellett a másik nagy gondom a kötettel a relatív fantáziátlanság volt. Barkertől jóval többet vártam el például a Pokol leírása kapcsán. Buggyos nadrágos, lényegében emberként viselkedő démonok, furcsa építészeti alkotások, óriásrovarok és egy gigászi tavi szörny: hol van ez pl. a Korbács szőnyegbe szőtt tündérvilágához képest? A mágia megjelenítése sokszor a legrosszabb fantasy hagyományokat idézi (lángpallosokkal, energiahullámokkal, mérgező felhőkkel, stb.), meg aztán Harry D'Amour figurája sem nyűgözött le, aki John Constantine kevésbé cool, introveráltabb, és varázserejű tetoválásokkal jobban ellátott alteregójaként jelent meg előttem. D'Amour "barátai" meg inkább csak felskiccelt, egy-egy érdekes karakterötlet mögé fel (nem) épített alakok.
Néha azért meg-megvillan a szerző zsenije, ilyen pl. a mindent megtöbbszöröző gáz ötlete, valamint a csúcspontnak szánt összecsapás is, ahol a Pokol régi és új ura(i) feszülnek egymásnak. A Hamvaszthatatlan figurája, valamint Lucifer alakja már-már egészen érdekes, sajnos Pinhead váratlan és teljesen hiteltelen elgyengülései (most komolyan, az a lény, aki simán megnyúzza magát, mit aggódik azon, ha egy-két darabot kitépnek belőle?), majd a hatalmas összecsapást követő, kínosan túlnyújtott és széttördelt epilógus elrontja ezt is.
A rossz szájízemen nem sokat segített a magyar fordítás sem. Bartók Imre fordítását Sepsi László "ihletettnek" nevezi a kötet utószavában... ami álláspontom szerint erős túlzás. Nem akarok rosszindulatú lenni, de ott döntöttem el, hogy a magyar változat nincs a helyzet magaslatán, amikor Harry D'Amour "Pinfasznak" gúnyolja a hírhedt cenobitát. Olyan szép és sokoldalú a magyar nyelv, hát miért kell megelégednünk egy ilyen fantáziátlan magyar-angol szószörnyeteggel? Tényleg csak ennyi telt az "ihletett" fordítótól a szögfejű démon kapcsán?
Sepsi László utószava egyébként az egyik legjobb része a magyar kiadásnak. A fiatal író-filmkritikus nem pusztán gyors áttekintést ad Barker munkásságáról, de kulcsot is nyújt a szerző műveinek értelmezéséhez, és végül, de nem utolsó sorban elárulja a könyv legnagyobb hibáját is, amelyet az olvasás során jómagam végig éreztem: A vér evangéliuma egy csonka szöveg, amelynek több mint a felét kihúzták! Tudom, hogy sokszor azt mondjuk, hogy a kevesebb néha több, de jelen esetben biztos vagyok benne, hogy a több jobb is lett volna.
Egyébként a Libri Kiadó ArtPop sorozatában megjelenő magyar kiadás külalakja nagyon szép és igényes, simán rá tudom mondani, hogy jóval magasabb színvonalat képvisel, mint a beltartalom.
Sajnálom, hogy ilyen rosszakat kellett írnom Clive Barker legújabb könyvéről, de nem tudom a véka alá rejteni a csalódottságomat. Ha nem Barker neve díszelegne a borítón, talán elintézném azzal, hogy egy szinte minden ízében középszerű, túlságosan meghúzott szövegezésű, nem túl eredeti ötletekkel operáló horror/dark fantasy hibridet kaphat a bátor olvasó, de az angol szerzőtől ez egyértelműen kiábrándító teljesítmény.
5,5/10