Tokyo Tribe (2015)
2016. június 27. írta: 20legendd

Tokyo Tribe (2015)

Sziasztok, 20legendd vagyok, még új itt a blogon. A nevemmel korábban találkozhattatok már néhányszor a Sorozatjunkie vendégblogger szekciójában, ám a jövőben itt tervezem publikálni a gondolataimat, elsősorban ismeretlenebb filmekről, sorozatokról. Íme az első írásom errefelé:

Az utóbbi idők egyik legizgalmasabb régiója filmes szempontból Ázsia. Persze korábban sem szűkölködött a legnépesebb kontinens jobbnál jobb alkotásokban vagy rendezőkben. Elég csak Akira Kurosawára gondolni, akinek köszönhetően a nyugat először fedezhette fel a japán filmgyártás remekeit. Kurosawa óta azonban sok víz lefolyt a Szumida folyón és Japán nem egy nagyszerű filmrendezőt termelt ki, akik közül az egyik legegyedibb hangvétellel bíró minden kétséget kizárólag Sion Sono.

Ha röviden akarnék írni a 2015 talán legszórakoztatóbb filmjéről, a Tokyo Tribe-ról, mindössze csak annyit írnék, hogy egy Sion Sono film. A jelenleg 54 éves rendező igazából egész pályafutására elmondható, hogy sosem zavartatta magát, ha sajátos víziók megvalósításáról volt szó, fittyet hányva a kritikusi, de még a nézői elvárásokra is. Sono rendezett már 4 órás eposzt a perverzitásról, melodrámát tinédzserekről, véres fekete komédiát vagy most, a mi esetünkben, abszurd humorral és harcművészettel operáló rap battle musicalt.

tt1.png

A poszt-apokaliptikus Tokyoban járunk, a várost különböző utcai bandák uralják, akik a saját területeik megvédésének érdekében hajlamosak drasztikus, erőszakos lépésekre is. Gyakorlatilag mindennaposak rablások, bűntények, nemi erőszakok, amelyekkel szemben elenyésző a fellépés, az egykoron bevett szabályok érvényüket vesztették. Elég egy kis szikra is ahhoz, hogy az amúgy is forrongó hangulat egy pillanat alatt valóságos háborúba torkolljon.

Ha kellően lebontjuk a filmet, világossá válik, hogy egy olyan elcsépelt alapszituációra épül, mint a jó és a rossz küzdelme. Az egyik oldalon a szeretetet és a békét hirdető Saru törzs, míg a másikon az ellentétes nézeteket valló Wu-Ronz. Ami azonban a film sava-borsát adja, az nem a történet, hanem a körítés, amit távolról sem lehet mindennapinak nevezni, hiszen ahogy korábban is utaltam rá, alapvetően egy hip-hop musicalről van szó, amiben a dialógusok számottevő részét tényleg elrappelik a szereplők, miközben a háttérben szinte folyamatosan szól a zene, természetesen a műfajhoz illő alapok formájában.

tt2.png

Ha még ez nem lenne elég, a Tokyo Tribe hemzseg a végtelenségig fokozott abszurd jelenetekben. Van itt minden a lemezeket ördögien pörgető nagymamáig, a hologramon megjelenő, vén kujon papon át, egészen az élő emberekből kialakított bútordarabokig, de mindezek csak felvezetésül szolgálnak a fináléig, ahol aztán tényleg elszabadul a pokol a kreatív és jól megkoreografált jelenetek szélvészgyors forgatagában. Emelett pedig Sono a rá jellemző módon egy kevéske társadalomkritikát és mélyebb kérdést is bele tud csempészni a cselekménybe, természetesen jócskán elnagyolva, de jelen van annak ellenére is, hogy természetesen nem ez lesz a meghatározó és nem emiatt nézi meg az ember a Tokyo Tribe-ot.

A film igazán sodró lendülettel dolgozik. A közel 2 órás játékidő kis túlzással pillanatok alatt elrepül, ha már az elején sikerül átállítanunk az agyunkat a megfelelő hullámhosszra. Igaz, ez azt is jelenti, hogy egyes dolgok nem kerülnek kibontásra az alkotásban, amikben akár lehetne még potenciál is. Ráadásul, a Tokyo Tribe még csak nem is a legjobban strukturált film, így könnyű elveszni a nagy információáradatban, ami az első 10-20 percben zúdul ránk. Sajnos itt a negatívumok sora még nem ér véget, ugyanis a katyvaszos történetvezetés mellett rossz pontként meg lehet jegyezni a borzasztóan olcsó hatást kölcsönző CGI megoldásokat, de panaszkodhatunk akár túlzsúfoltságra, valamint gyengécske karakterizációra is.

tt3.png

Ami a színészi játékot illeti, ambivalens érzések keringenek bennem. Nem beszélhetünk ugyan kiemelkedő alakításokról, de az elvártakat azért többé-kevésbe hozta mindenki. Ha egyvalakit kéne kiemelnem, akkor az mindenképpen a fő villain Merrát alakító Ryôhei Suzuki lenne, aki rendkívül jól megragadta az enyhén pszichopata, megszállott, de ugyanakkor hihetetlenül menő és over-the-top gengsztert. Sajnos főellenségéről, a Young Dias által megformált Kairól ezt már nem lehet elmondani, aki kissé hiteltelenül tetszeleg a béke hírnökének szerepében. Az pedig szintén árulkodó lehet, hogy rajtuk kívül alig lehet megemlékezni a többi karakterről, annyira elhomályosodott idővel mindenki a Merra-Kai ellentét fényében. Szót kell azonban még mindenképpen ejteni Shote Sometaniról, aki mint kvázi narrátor végigreppeli nekünk, hogy hol is tart éppen a cselekmény.

Minden elhangzott negatívum ellenére azonban szó sincs arról, hogy a Tokyo Tribe egy rossz film lenne. Épp ellenkezőleg, ugyanis páratlan szórakoztatást nyújt azok számára, akik valami másra, valami egyedibbre vágynak, mint a megszokott hollywoodi alkotások. Természetesen a gyanútlan nézővel könnyen megeshet, hogy 10 perc után kinyomja a filmet, mondván, hogy „mekkora baromság ez az egész” és tulajdonképpen igaza is van, merthogy a Tokyo Tribe tényleg baromság, de pozitív értelemben abból a fajtából, ami akár sokadik alkalommal is hangos nevetés tud kiváltani egy-egy jelenetével vagy dalbetétével. Annak ellenére, hogy nem egy megkerülhetetlen darab, mindenképpen érdemes azoknak próbálkozni vele, akik csak egy kicsit is kaphatók a réteg filmekre.

8.5/10

A Tokyo Tribe teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr478844114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása