A független filmekre ritkán jellemző, hogy nagy ötletekkel próbálnak lenyűgözni, megkülönböztető jellegüket általában éppen az adja, hogy hétköznapi embereket mutatnak meg hétköznapi helyzetekben, és mindenféle filmes túlzás nélkül próbálnak egy hatásos alkotást kihozni. Ehhez képest pedig itt van ez a produkció, amely nagyon hamar arról vált híressé, hogy főhőse egy életnagyságú műanyag babával folytat benne (teljesen ártatlan) kapcsolatot.

Adott ugyanis Lars (Ryan Gosling), egy északi kisváros mindenki által szeretett lakója: rendszeresen jár templomba, mindig készséges és kedves, és lelkiismeretesen végzi unalmas munkáját. Csak éppen betegesen kerül minden emberi kontaktust: testvére és sógornője (Paul Schneider, Emily Mortimer) mellől kiköltözött közös házukból, hogy a garázsban éljen, a szerelmi életet pedig még ennél is katasztrofálisabb. Azonban egy nap, úgy tűnik, megtalálja a megoldást: bemutatja döbbent rokonainak barátnőjét, Biancát. Akivel semmi más probléma nincs, mint hogy egy szexuális segédeszközként használt baba, Lars viszont eltökélten valódi emberként kezeli, és ezt mindenki mástól is elvárja.

A Plasztik szerelem alapvető küzdelme éppen abból ered, hogy ezt a high concept történetet próbálja összeegyeztetni azzal a földhözragadt, visszafogott hangvétellel, amely az indie filmeknek mindig is sajátja volt. És sajátja lenne alapvetően ennek a filmnek is, hiszen éppen arról szól, hogy egy sérült lelkű ember küzdelme milyen reakciókat vált ki kisebb és nagyobb környezetéből, és az ő küzdelmeiket hogyan helyezi más megvilágításba. Nem tudom, hogy lehet-e egy ilyen ellentmondásból tökéletes szintézisre jutni, itt ez érzésem szerint nem sikerült, azonban Craig Gillespie műve ennek ellenére sem szenvedett különösebb sérüléseket.

A forgatókönyvben tulajdonképpen egymást oltják ki azok a jelenetek, amelyek Lars és Bianca kapcsolatát, a téveszme mechanizmusát mutatják be, és azok, amelyek Lars motivációihoz próbálnak leásni, illetve a többi szereplő karakterdrámájával foglalkoznak. A játékidő első felében az előbbi, a másodikban az utóbbi kap nagyobb hangsúlyt, a kettő igyekezet pedig egyik koncepciót sem képes kiteljesíteni. Ugyanakkor ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Plasztik szerelem zavaros, látványos töréseket tartalmazó, fókuszálatlan film lenne. Ugyanis akármennyire is ellentétesek egyes jelentések szándékai, akármennyire is nem jut idő mindent tökéletesen megfogalmazni, Gillespie egy olyan bájos és élettel teli világot alakít ki, amelybe a sok eltérő karakter, gondolat mind bele tud simulni. Egyáltalán tűnik úgy, hogy valami kilógott volna a képből, elvarratlanul maradt volna, ha bizonyos dolgokra nem is jutott elég idő, továbbra is hús-vér figurákat és valószerű élethelyzeteket érzünk a vásznon kívül.

Így ha nem is tudom kijelenteni, hogy egy sallangmentes, aprólékosan végiggondolt és kidolgozott darabról van szó, a Plasztik szerelemben mégis van valami megkapó, ami egy kellemes filmélménnyé teszi. Nem a nagy vállalások, maradandó pillanatok filmje, de egy bárkinek ajánlható, végtelenül kedves és emberközeli alkotás.

7,5/10

A Plasztik szerelem teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán