A House of Cards harmadik évadja után voltak kétségeim afelől, hogy tud-e még bármiben újat mutatni a sorozat, ugyanis Frank elnöki tevékenysége sem a politikai machinációk ötletessége, sem a többi szereplő inputja szempontjából nem ütötte meg már azt a szintet sem, amely az első két évadot jellemezte. Azonban ez valószínűleg nem kerülte el Beau Willimon és az írógárda figyelmét sem, akik úgy voltak képesek továbbfejleszteni a sorozat koncepcióját, hogy közben újra a régi fényében tündököljön.
A leglátványosabb változás, hogy az elnökválasztás koncepciójára építve újra a hatalmi harcok kerültek a középpontba, ebben a közegben pedig sokkal természetesebben működik a House of Cards, mintha diplomáciai játszmákra kellene összpontosítania. A hátbatámadások, főszereplőink gátlástalan taposása a mű legszebb napjait idézte, ráadásul a harmadik szezonban hanyagolt ügyek elővételével megteremtődött egyfajta kontinuitás is ezzel a múlttal. Ebbe a koncepcióba pedig a mellékszereplők is sokkal organikusabban illeszkednek, például végre Dougot sem kell külön utakon működtetni, az új arcok pedig úgy hoztak változatosságot a hangulatba, hogy közben tökéletesen képviselik az alkotás sajátosságait. (William Conway kapcsán például bennem az is felvetődött, hogy nemcsak az elnöki székben, de a főszerepben is méltó utódja lehetne Franknek.) Ráadásul az írókban volt annyi belátás, hogy aki már érdemben alig tudott hozzátenni az összképhez (Remy, Jackie), azt inkább hanyagolták, mint hogy valamilyen ürüggyel a képernyőn tartsák.
A House of Cards lényege azonban továbbra sem a hatalmi cicaharcok, és azok kidolgozottsága, hanem az, hogy ez hogyan képezi le a regnáló politikai rendszerek működését. Ebből a szempontból az egyik legszebb koncepcióval rendelkező évadot láthattuk, amely - bár Trump retorikájának abszurditását meg sem tudta közelíteni - nemcsak a választási kampányok illúzióját rombolta le, de az orlandoi mészárlást kísértetiesen megjövendölve az aktuális világpolitikai folyamatokra is képes volt reflektálni. Egyben pedig egy újabb hátborzongató leckét kaptunk a hatalom természetéről, amelynek csattanója a magyar nézőknek jelenleg talán még többet is mond, mint az amerikaiaknak.
Természetesen ezt a szokásos színvonalon, remek alakításokkal, a Fincher által teremtett atmoszférát még mindig őrző rendezéssel, és helyenként minden eddiginél jobban felépített dramaturgiával (ki gondolta volna, hogy a krimi-thrillerek műfaji elemeit is ilyen jól veszi át az utolsó két rész?) körítve - nem kell sokat magyarázni, hogy a sorozat ilyen szempontból sem adott lejjebb. Az azonban sokkal örvendetesebb, hogy véghezvitte azt, amire eddig igen kevés széria volt képes: egy hullámvölgy után teljesen megújult, és képes volt a kezdeti élményét egy friss köntösbe csomagolva, továbbfejlesztve visszaadni. Ha vannak is jelek, amelyek a House of Cards kifulladását vetítik elő (például a showrunner Beau Willimon távozása az 5. évad előtt, vagy akár a visszafordíthatatlan húzásokat meglépő évadzáró), a 4. évad színvonala alapján aggodalomra nincs semmi okunk.
A House of Cards teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
