FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
2005-ben úgy tűnt, már leáldozott Shane Blacknek: az őt híressé tévő akció-komédiák és akciósztárok a 90-es évek második felében szép lassan kihaltak, ő pedig ezzel munka nélkül maradt. Azonban nem adta fel a küzdelmet, és amikor első rendezésébe belefogott, rögtön két olyan sztárt állított csatasorba, akik át tudták érezni problémáját: akkoriban Val Kilmer és Robert Downey Jr. karrierje is válságban volt. Úgy lenne szép a történet, ha ezeket a sorokat most úgy folytathatnám, hogy a Kiss Kiss Bang Bang világraszóló siker lett, és mindenkit sínre tett, de azon kívül, hogy az elmúlt évtized során sokan a szívükbe zárták filmet, nem sok vizet zavart. Nem is teljesen indokolatlanul.
Black jól érezte meg, hogy az izomszagú akciókat és sztárokat maga mögött kell hagynia, és muszáj lesz egy kicsit csavarnia szokásos formuláján, intelligensebbé és humorosabbá téve azt. Ezt azonban nem úgy kívánta elérni, hogy ezúttal gy sokkal jobb krimit ír, mint a Halálos fegyverben vagy Az utolsó cserkészben, hanem azt, hogy önreflexív motívumokkal felvállalja saját gyengeségeit. A légyként hulló verőemberek, a szinte csak az utolsó jelenetre beugró valódi ellenfél, és az ezeket összekötő egyszerű nyomozás tehát itt is jelen van, azonban az író-rendező már az első percben nyilvánvalóvá teszi főhőse narrációján keresztül, hogy mindezt egyfajta meta-ponyva keretein belül látjuk, amely szinte eggyé válik a benne középponti szerepet kapó regényekkel.
Összességében a Kiss Kiss Bang Bang túlstilizáltsága, hőseinek és szituációinak hatásvadász elnagyoltsága ezzel indokolttá is válik, a humor is képes táplálkozni Harry Lockhart negyedik falat döntögető kiszólásaiból, amelyek valamilyen szinten még keretet is adnak a történetnek. Azonban az összképre rányomja a bélyegét, hogy ebben nem egy következetesen végiggondolt és végigvitt koncepció van, hanem egyfajta biztonsági hálóként működni, ha a forgatókönyv már nem tudná értelmesen kivágni magát egy szituációból. Így pedig egy borzasztóan egyszerű (valóban ponyvaként működő) és egy kifejezetten túlírt (egyes momentumokat többszörösen metába fordító, a karakterizációt túlbeszéltetéssel kompenzáló) alkotás kontrasztja jön létre.
Black azonban itt már kezdett ráérezni a Rendes fickókban csúcsra járatott improvizatív humor eredményességére, és miközben alaposan végiggondolt humorforrás továbbra sincs művében, Harry szerencsétlenkedéséből, valamint egyes jelenetek szituációinak komikumából kihozza a maximumot. Így végeredményben a Kiss Kiss Bang Bang nem is annyira egy buddy comedy (A romantikus szál előtérbe helyezésével ez a vonal eleve háttérbe is szorul), hanem egy tisztességes balfék-vígjáték, ahol a szereplők ügyetlenkedéseiken keresztül győzedelmeskednek.
És ez valahogy kiváló metaforája lehetne az egész filmnek is: hiába zülleszti vissza magát ponyvába vagy zavar össze máskor éppen cinikus önreflexiójával, összességében egy abszolút kellemes krimi-vígjáték kerekedik belőle. Azonban sem olyan mértékű kidolgozottságot, fantáziát vagy filmes magasságokat nem tudtam felfedezni benne, amely ennél többre nemesítené: Shane Black jó irányba kísérlezett, azonban 10 évvel később már egy sokkal letisztultabb darabbal tudott előállni.
7,5/10
A Durr, durr és csók teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
u.i.: Kommentelési segédlet Shane Black-rajongóknak:
